Távcsővel aztán kiszúrjuk a csíkos oszlopokat. Baromi nagyok a hullámok, úgyhogy teljes „takkal” beviharzunk a kőgátak védelmébe. Még hatalmas a hely, hiszen az úszómólók többsége hiányzik. Szélbeállás, vitorla le, génua beroll. A víz tükörsima, hála a teljes mértékben, jóformán duplán „hullám árnyékolt” medencének. Odalapulunk az egyik vendéghelyre, amelyet a kikötőmester telefonon történt érdeklődésünk alapján kijelölt. Kilépünk a stégre és ámulunk: ekkorát még szeretett tavunkon nem láttunk! Hatalmas!
Kiszabadítanak a lezárt rész fogságából, és bejelentkezünk az irodában. Szívélyesen fogadnak, megkapjuk a „kulcsokat” és a szükséges eligazítást a „mi hol leledzik” témakörben. Ja, és azt, hogy bár ez egy „kikötőláncos” létesítmény, az első éjszaka – egyszer az életben - minden hajónak ingyenes.
Erősen délutánba facsarodott az idő, tehát haladéktalanul megkezdjük felfedező „körbeszimatolásunkat”. A mólóról kitekintve gigantikusnak tűnt, viszont itt a parton valahogy elszállt ez az érzés. Sőt, kellemes, vidám, ötletes és egyedi. A gyermekjátszótér mellett egy bárka hívogatja kormánykerekével az aprónépet. Mindenütt fák, virágágyak, pázsitok. Kezdjük igen jól érezni magunkat. A parkoló nagy részét persze a vízrebocsátásra váró úszó egységek foglalják el. Na, igen, a kereszt tagok (fingerek) még sehol sem lettek felszerelve. Egyelőre „lapjával” vannak kikötve a hajók. Dolgoznak is gőzerővel. Első sorban a kotrógépnek akad feladata. Mélyíteni kell még bizonyos helyeken a medret, méghozzá azelőtt, hogy az oda szánt felépítmény ezt lehetetlenné tenné.
Nekem nagyon tetszenek ezek az újfajta cuccok. Sokkal használhatóbbak és célszerűbbek, mint az eddig alkalmazottak – ez Alsóörsön már kiderült -. Kipillantunk a területet tulajdonképpen kettészelő csatornára. Idilli a látvány, mintha egy japánkertben vagy parkban andalognánk. És békésen ringatózik egy, „a múltból itt ragadt” jolle is, egy régi nyaraló partjához kötve. Kép egy elszállt világról.
Lássuk a főépületet. Nem rossz, bár láttam már szebbet is. A vizesblokkok az alagsorban vannak. Amint lemegyünk a lépcsőn, egy kerek kabinablakokkal díszített, hajóbelsőt szimbolizáló folyosóra érünk. És minden egységesen kék – fehér csíkos. Fürdőszobákból meg annyi van, hogy meg sem bírom számolni. Szépek, kedvesek, kényelmesek. Van itt minden: fogasok, piperepolc, ülőke – nem úgy, mint máshol -. Nagyon jól néz ki az egész.
Araszolunk felfelé egy másik lépcsőn, nézzük, mi terem arra. Egy reprezentatív terasz, árnyékoló napvitorlákkal, formatervezett fehér fotelszékekkel. Beljebb egy étterem. Szuper elegáns és stílusos. Még előkelő is, mert nem hivalkodó, csak visszafogottan attraktív. Csinos hölgy mosolyogva fogad, készségesen megvilágosítja setét elmém, milyen különlegesek és kiválóak is ők, a gasztronómia tudományának terén. Nem az a lényeg, hogy egy háromcsillagos szálloda kötelékében üzemelnek, minden vendéget szívesen fogadnak. Úgy legyen!
Nézzétek az étlapot, nem semmi! És még szezonon kívül is nyitva maradnak. Ez nekem mindig fontos szempont.
El kell jönni és kipróbálni. A magam részéről itt és most ezt nem tettem meg. Hogy miért is? Hát majd esetleg legközelebb ebéd ügyben, most ugye vacsora lesz esedékes. Meg ez nem igazán az én világom és árszínvonalam. És az is feltűnt, hogy kong az ürességtől, azaz, egy teremtett lélek vendég nem sok, de annyi sem volt. Na, mindegy. Kicsit még sétálunk, igyekszem magamba szívni a hely atmoszféráját. Egyre jobban tetszik itt minden. Már idefelé jövet megakadt a szemünk egy feliraton, közvetlenül a móló tövében: SÓLYA BÁR. Ezt viszont meglátogatjuk. Egyáltalán nem bántuk meg.
Nem igazán „bár” ez a csehó, inkább egy „hohe valicert” büfé. Csicsás pult, jeges vödörben finom italosüvegek, kivetítőn ínycsiklandó étkek képei váltogatják egymást barátságos árfekvésben. Kellemes terasz, kilátással a hajókra, kényelmes fotelek párnákkal. Rendelünk ezt – azt. És kezdetét veszi az alkudozás a pultos sráccal - persze pozitív értelemben, finoman, inkább ajánló, mint rábeszélő jelleggel - : ne ezt, inkább azt. Van, amiben hallgatunk rá, másban nem. És megkapjuk a kosztot. Szinte eláll a szavunk a látványtól, minden fogás „egy műalkotás”. Meg vagyunk lepődve. Hát még mikor nekiállunk. És jön a szakács, kérdezi, hozhat-e esetleg még valamit, például ajánlana egy öntetet… stb. Rábízzuk, hozhat. De nagyon jól tettük! Ekkor ébredtünk rá, hogy a finom ételek illatán felül, a helyet áthatja a „vér profizmus szaga” – ami máskülönben az egész kikötőre jellemző -. Például, a tálalásból, megjelenésből és ízekből kitűnt, hogy fent említett szakácsunk egyrészt komoly végzettséggel és tapasztalattal bír, másrészt a vendég iránti odafigyelése, valamint kommunikációja példa értékű.
Dugig laktunk, finom borokat ittunk, kitűnően éreztük magunkat. Telt múlt az idő, és csak nem akartunk felállni. Imre barátom és túrázó társam – akitől többek között e cikk címének ötletét kaptam - véleménye szerint is, a hozzánk tartozó hölgyek kinyilatkoztatásával megegyezően megállapítottuk: Ez bizony egy remek hely! Nem véletlen, hogy a délután folyamán mindig kódorgott itt pár kuncsaft. Nem csak hajósok, hanem a közelben sétáló vagy nyaraló, helybéli „szárazföldi” népségből is. Nem fényezem őket tovább, inkább így, a nagy nyilvánosság előtt név szerint megemlítve, úgymint: Sáfár Attila séf és Vlasics Róbert pultosnak nagyon szépen köszönjük a vendéglátást! Remek srácok vagytok, így tovább!
Még poharazgatunk a hajón, és elmélkedünk. A téma: mi a tökömért is jöjjön ide a túrázó? Kezdjük azzal, ami kétségtelen tény, és máris rendelkezésre áll:
- - Kikötőláncos állomás, tehát e szervezet tagjainak, akik mondjuk a BLYC felől Keszthelyre tartanak, ingyenes éjszakai pihenő. Méghozzá a legjobb helyen, szinte félúton.
Ezzel aztán ki is fújt, mert másnak bizony, a túrázók többségének keményen fizetős. Tehát valószínűleg a közeli Fonyódot, illetve a szemben lévő Szigligetet választják. Persze lehetne mit tenni. Csak saját magunkból indulok ki. Nem hívott a kutya se, ide pofátlankodtunk, kikötési díjat nem fizettünk, de a jó kajára itt hagytunk úgy húszezer forintot. Csábítóvá válna a leányzó fekvése, ha például, egy hatezres éjszakai költségből, mondjuk ötezer lekajálható lenne az előzőekben említett, általam egekig magasztalt krimóban. Vagy a BHZRT – vel, esetleg a Porthole magazinnal születne valami megállapodás, havi egy – két alkalom tekintetében. Tuti virág, hogy bevétel növekedést okozna úgy, hogy mindenkinek jó legyen. - - Tökéletesen viharvédett, biztonságos éjszakázó hely. Na és, ebből van ugye két másik is a környéken, ahogy az köztudott. És még valami: A mólók hossza kevesebb, mint ötszáz méter, de a parton még vagy száz méter a vizesblokk. Az oda – vissza egy kilométer. Ki a fene kutyagol ennyit egy pisilésre. Szóval ez még valami megoldást kíván.
- - Látnivaló numero 1. Helytörténeti gyűjtemény.
Van ugyan elérhető oldala, de üthetünk rá egy tojást. Ugyanis minden olyat megtudhattam, ami egyáltalán nem érdekel, úgymint ki mindenféle nyakkendős – zakós ember tette tiszteletét a megnyitón. Csak úgy hemzsegett a sok doktor, meg fontos köztiszteletben álló úr, nem is szólva a polgármesterről, illetve mennyire is kellett ez a kiállítás … stb. De arról, hogy pontosan hol van, mikor tart nyitva, mit lehet ott látni, netán mibe fáj a belépő, egy árva szó nincs sehol. Aztán mégis megleltem, méghozzá a programok menü tartalmának lefelé görgetésével, hogy eme jeles intézmény november 4 – ig, minden pénteken 16 – 19 óráig tart nyitva. Hát ez nem sok, szerintem felejtős. - - Látnivaló numero 2. Nagyberek.
Ez egyébként egy gyönyörűség. Vagy jó húsz éve álltam ott egy mező szélén, és néztem, hogy a szemközti oldalon, úgy 500 méterre, egy fa mellett alighanem valami vadász álldigál terepszínű overállban. De csak nem stimmelt valami. Elő a távcsövet. Majd kiesett a kezemből. Hatalmas rétisas (Haliaeetus Albicilla) üldögélt egy tölgyfa alsó ágán úgy, hogy a farka a hosszú fű tetejéig lógott. Aztán felreppent. Fenséges, nyugodt szárnyapásokkal suhant el a fejem felett, majd három méteres szárnyával.
Életemben ott láttam először vadon élő egyedet. Impozáns volt. Persze, ez Táska falu mellett esett meg, akkor még járt oda a kisvonat. Meg Csisztapusztára is. Azóta ezeket a vonalakat megszüntették. Miután ideiglenesen leállt a menetrendszerű forgalom, röpke hónapok alatt, minden bizonnyal a közeli Galambokon illetve Zalakomáron tartózkodó svéd művészetbölcselet tanszakos, vagy a japán zenetörténet hallgató diákok minden fellelhető fémtárgyat és berendezést felprédáltak. Bár ezeket a vonalakat állították volna vissza, nem más kisvasutat. Na, mindegy, ne menjünk bele. A magam részéről rettentően sajnálom. Pedig olyan forgalmuk volt, hogy néha nem lehetett felférni. Mostanra alig maradt egy árva rövidke szakasz.
Nézelődtem gyalogos séta ügyében. Térkép se égen, se földön. Hívtam ezt e jeles Balatonfenyvesi Turisztikai Egyesületet. Kedves hölgy készségesen eligazított, miszerint tíz főnél nagyobb létszámú csoportok számára állnak rendelkezésre, előzetes (1 hét) igénybejelentés alapján. Mikor felvázoltam, hogy ide Fenyvesre, a vadonatúj kikötőbe, esetleg be esz a penész egy vitorlást, és négy - öt túrázó eltöltene fél napocskát a berekben, sétálna, fényképezne, …stb. Hát nekik fityisz az orrukra, menjenek a pokol fenekére. Ez volt mondandójának a lényege, természetesen roppant udvariasan. Persze megértettem. Ha nem is úgy, ahogyan esetleg azt ő gondolta, ugyanis feltett szándékom, hogy a következő szezonra valamit kijárok a vezetőségénél, vagy a polgármester környékén, hogy a túrázóknak is legyen fogyasztható „mocsárdagasztás” program.
Édesdeden aludtunk az éjszaka, ragyogó reggel virradt ránk. Elbúcsúzunk kedves vendéglátóinktól és készülődünk az indulásra. Közben jár az agyam – mint általában, amikor nem értek valamit -. Gyönyörű ez a kikötő! Néztem jobbról, balról, a strandról. Nappal, bár kétségtelenül megváltoztatta a fürdőzők látképét, de semmiképpen nem tűnt zavarónak. Pontosabban, aki a parttól tíz méter távolságban a vízben ül, az tényleg nem gyönyörködhet másban nyugat felé, csak a kőgátakban és árbocokban. Máshonnan átlátni az építmény felett. Este pedig kimondottan szépséges, a rejtett, apró fényforrásokkal kivilágított „sétány a Balatonban”. Mintha tündérek gyöngysorát terítették volna oda. És temérdek nép császkál rajta kora reggeltől késő estig. Nyilván jól érzik ott magukat. Akkor mire jó ez a sárdobálás, kiabálás, tiltakozás dömping. Valójában mi fáj ezeknek a – nyilván jó szándékú – környezetért aggódó alakoknak.
Kedvenceim persze az okos tojás „természetvédők”. Folyamatos az „ájvékolás”, hogy elmocsarasodik a part a mólók tövében. Így is van! Pláne, ha a nádast se pusztították ki. És miért baj ez? Azt a nyomorult kétszáz métert sajnálják, pont attól az élővilágtól, amelyet oly vehemensen képviselnek? Lakik ott kígyó, béka, pióca, csibor, minden, ami csak kell. Sőt! Az egyik legnagyobb problémánk, hogy vészesen gyérül a vízityúk (Gallinula chloropus) egyedszáma. Hát itt végre megörökíthettem egy párt, amint fészkük körül úszkálnak. Lehetne belőlük minél több! Hát ezt sajnáljátok? Jól fejre állt a világ, megint csak az az érzésem, hogy fordítva működik: A strandolók érdekeit képviselik a természetvédők, az állatokét meg a strandolók (és a vitorlázók).
Beszállás, indulás. Még egyszer végigtekintek a mólón. Zúg, morog, dolgozik az iszapszívó kotró. Sürögnek – forognak a munkások. Jönnek – mennek a hajók. Él az egész. De jó ezt nézni.
Csak remélni tudom, hogy megoldják a túrázók kérdéseit, és nem fognak minket kiutálni innen. Nagy kár lenne. Meglátjuk. Addig is sok sikert valamennyi kikötőért fáradozó munkatársnak. És köszönök mindent!
Suhanjunk Keszthelyre!
Merlin!
