Az elmúlt hetekben bukkant fel több helyen ismét a téma, nagy érdeklődést és vitát kavarva. A nyitóképre pillantva láthatjuk, hogy a Balaton „tótágast áll”. Súlyos ábrázolási hiba, vagy sem? Két ellentétes vélemény áll szemben egymással. Pontosítva a tényeket: szinte minden rendelkezésünkre álló, 1570 előtt készült rajzon a Tihanyi-félsziget déli parti csatlakozással van ábrázolva. Az egyik álláspont szerint hibásan. Néhány éve, az MTA tihanyi Limnológiai Intézetének volt vezetője, Prof. G.-Tóth László, DSc írt https://bli.ecolres.hu/sites/default/files/Altudomany_2011_02.pdf egy tudományos értékű remek tanulmányt a kérdésben. Összefoglalva, az alábbiakat állítja: Eme térképeket Lázár deák, Bakócz Tamás esztergomi érsek titkára készítette. A XVI. század elején mérte fel az országot. A Tabula Hungariae valamikor 1514 és 1528 között, de bizonyítottan Lázár deák halála után jelent meg Bécsben. Az anyagot Collimitius Tanstetter Georg bécsi egyetemi tanár és Cuspinianus Spiesshaimer Johann udvari történész formálta nyomtatható formába. A munka során pontatlanul jártak el! Néhány szelvényt összecseréltek. A tihanyit pedig, mivel víz vette körül, a tó közepébe helyezték. A török hadi helyzet, valamint megszállás miatt ismételt felmérésre nem volt lehetőség, viszont a keresztény világ egyes térképészei hírét vették, miszerint Tihanynak szárazföldi kapcsolata van. Wolfgang Lazius 1556-ban korrigált is, de rosszul! Az északi helyett a déli parthoz kapcsolta a félszigetet! Majd ezt az ábrázolást vette át Gerardus Mercator flamand térképész. Halála miatt az anyag fia, Rumold Mercator gondozásában jelent meg 1595-ben.

A Balaton és környéke 1688-ban szabadult fel a török iga alól és került a veszprémi káptalan birtokába. Ezután nyílt lehetőség a terület ismételt, immáron pontosabb felmérésére, és került helyére (mai formájában) a félsziget. A fentieket állítja tehát ez a tanulmány, melyek alapján az egyik vélemény szerint, szeretett félszigetünk soha nem állt szárazföldi összeköttetésben a déli parttal, így a talányt indukáló kőzátony nem valamiféle útnak a maradványa. Esetleg, néhai kikötőmólók lehetnek.

               A másik vélemény képviselői pár lépéssel távolabbról szemlélik a kérdést. Többekben kétségeket ébreszt, hogy mi innen, saját korunkból, teljes biztonsággal kijelentjük azt, hogy megközelítőleg ötszáz évvel ezelőtt, az akkori idők tudós térképészei és történészei pontatlan, súlyosan hibás, alapvető tévedéseket tartalmazó munkát végeztek. Jó, ennek ellenére fogadjuk el ezt a véleményt, ne cáfolgassuk, nézzünk más felé. Ássunk mélyebbre.

               Időszámításunk előtt 12–ben megérkeztek a római légiók, és végig trappoltak majdani hazánkon. Az őket követő mérnökök, iparosok és rabszolgák gigászi munkálatokba kezdtek. Elsősorban utakat, csatornákat, meg katonai támaszpontokat építettek. Néhány évtized elteltével, I.sz. 41-54 – Claudius császár uralkodására tehető Pannonia valódi tartománnyá szervezése. Gombamód szaporodtak a szebbnél szebb települések (városok), gazdasági épületek, továbbá a minden luxussal ellátott villák. Természetesen felfedezték a „Lacus Pelso” tavat is. Az erre járókat rabul ejtette a víz és környékének szépsége. Tüstént özönleni kezdtek a környékére. Gyűltek a patríciusok: Cactus Bonus, Furunculus, Mobilus, Trolibus… stb. Templom is épült, ahol lehetett Bacchust imádni, még hetérák is voltak. Plebejusok szintén sereglettek, rabszolgák akadtak bőven. Felfutott az üdülés kultúrája. Volt habzsi – dőzsi rendesen. Sohasem fogytak ki a hordók! Tudtak élni, az szent!

               Az Úr 293 – évében pedig Galerius császár befejezte a Sió-csatorna kiásatását, és a siófoki zsilip megépítését, megszüntetve ezzel a tó vízszintjének ingadozását. Hadi és kereskedelmi utak is épültek, méghozzá igen jó minőségben – nem ám úgy, ahogy az manapság szokás, mondjuk Kőbányán a Harmat utca esetében –. Az egyik efféle főút a tavunk déli partjától elég távol, de azzal majdnem párhuzamosan vezetett. Volgum (Fenékpuszta mellett) települést és Gorsiumot (Szabadbattyán környékén) kötötte össze.

               Az akkori népeknek is nyilván megakadt a szeme Tihanyon, ami feltehetőleg valamiféle szigetként emelkedett ki a mocsaras, ingoványos vízből. Logikusnak tűnhetett, hogy az előbb említett főúttól fektessenek egy mellékutat, melyen kényelmesen elérhetik e mesés szigetet, kihasználva lejtőinek adottságát (szőlő kultúra), továbbá katonai erődítményt emeljenek, a legmagasabb hegy (Csúcshegy) tetején őrtornyot állítva. A falak maradványai remekül látszanak a képeken.

               Alapkérdésünket felvető zátonyt pedig olyan kövek alkotják, melyek megegyeznek egy római út alkatrészeivel, viszont a környéken fellelhető, valamint a Tihanyi-félszigeten előforduló kőzetekkel semmiféle hasonlóságot nem mutatnak. Ez lehet az egyik bizonyíték. Lépjünk tovább.

               A négy évszázadig tartó „dolce vita” eltűnt a történelem viharában. Az egyre hevesebb szarmata- kvád betörések arra kényszerítették a birodalmat, hogy feladja eme gyönyörű tartományt.

               Ötszáz esztendőnyi átjáróház, meg Szvatopluk fejedelem után, uram fia megjelentünk mi, és „megszálltuk” Pannóniát. Isten neki fakereszt, mienk a főnyeremény!

               A kék mezőben ágaskodó arany griff címer felragyogott Badacsony környékén, amint a Tomaj nemzettség átvette a hatalmat a terület felett. Hurrá! Letelepedtünk. Sőt, alig pár évtized múltán, I. András királyunk (1046-1060) 1055-ben megalapította a Tihanyi Apátságot, Szent Ányos és Szűz Mária tiszteletére. Nemsokára fel is épült, ahogy kell. De hova is? Nézzük az alábbi korhű rajzot.

               Az északi, vagy a déli parton magaslik? Többen az utóbbira teszik.

               Említsük még meg fent említett Apátságunk alapító levelét (második olyan írásos emlékünk, amely magyar szótöredékeket tartalmaz). „Fehérvárra menő hodu utu reá…”. Egyértelmű, hogy az ăterra Knysa (Nagykanizsa) - Alba Regia (Székesfehérvár) útról tesz említést, mint fellelési hely.

               Ezek volnának tehát ama másik tábor bizonyítékai. Annyi bizonyos, hogy igen régen volt mindez, így esett vagy ellenkezőleg, fene se tudja. A török uralom alatt eltömődött a zsilip (leginkább valamiféle túlfolyóként üzemelhetett), a Balaton áramlási rendszere, vízszintje, területe, formája megváltozott, az utat a természet erői (jég) elpusztították. Maradékai hevernek a tó fenekén. Vagy sem.  Ki – ki döntse el hite, vérmérséklete szerint. „Mindenki abban idvezül, amiben hisz”. Egy, ami biztos, ne kódorogjunk arra, tartsuk tiszteletben a kardinális jeleket!

               Térjünk vissza napjainkhoz. Mi tagadás, sz@r a helyzet. És egyre csak romlik. Hatezret meghaladó számú honfitársunk betegszik meg, valamint több mint száz távozik eme „árnyékvilágból” nap, mint nap. Az oltás pedig igen „nyögve nyelősen” halad. Rendszeresen bambulom kedvenc TV sorozatomat. Ígéretek, tervek vannak, eredményeket, hatásos megoldásokat nem látok. Kezd ellaposodni a cselekmény. Már igen várom a befejező részt. Hátha kiderül a végén, hogy Robi elveszi – e feleségül Cecíliát? Talán ez a legfontosabb kérdés. Azért reménykedjünk. Történtek már csodák. Hátha vízre tudunk szállni idén is! Na, de elég a károgásból, gyorsan be is fejezem. Nézzük inkább, mi mit tudunk tenni azért, hogy segítsük a nyitást, és a visszatérést a „normális” életbe.

               Megújult a !TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT! lista. Azon túl, hogy tartalmazza a naprakész információkat (megszűnt vagy létesült dolgokról), új ajánlásokat jelenítettünk meg. Pontosabban nyitottunk a Tisza-tó felé, gondolva az evezős és motoros társainkra. Ott is érdemes körülnézni (nem kicsit, nagyon), sőt kirándulni és túrázni is.

               Csak már tartanánk ott! Én nagyon mennék!

2021. március 6.

               Jó szelet (tiszta vizet): Merlin!