Határtalan a jókedv, igen élvezik a csemeték. Van ezen a teknőn minden: csontváz ül az orrúdon, rumoshordók hátul, szakadt vitorlák. Nagyon hangulatos, tetszik. És pezseg az élet. Tele emberrel a hajóállomás, a Tagore sétány, buli van a Vitorlástéren, szól a zene mindenfelé. Ismét ellepték a turisták az utcákat. Véget ért a bénultság és a kihaltság – szeretném hinni, hogy soha nem tér vissza –. Minden üzlet kinyitott, a Hatlépcsősben valamennyi asztal foglalt (vacsoraidőben negyedórát kell várni a bejutásra). Valódi csúcsszezon kerekedett. Csak a Borcsa vendéglő bírja jól a rohamot, hiszen rengeteg asztaluk van. A kiszolgálás persze lassabb a szokásosnál. Nem csoda. A takarmány viszont nem romlott. De örülök, hogy feléledni látom kedvenc Balatonunkat!

                Itt töltünk egy éjszakát, majd kora reggel eltakarodunk, hiszen közeleg a Kékszalag, ne foglaljunk vendéghelyet az ide gyülekezők elől. Kemény ötvenes löketek támadnak északnyugatról. Reffelve siklunk a part védelmében. Balatonalmádiig megy is a dolog simán, ott viszont ejtenünk kell és átvágni a Fűzfői-öböl előtt. Oldalba kapjuk a méteres hullámokat. A pöffök is vadabbak a nyílt vízen, eszük ágában sincs kiterülni. Vágtatunk rendesen, rohamtempóban közeledik a keleti part. Nyíl egyenesen tartunk Kenese felé. Célunk a Balatonfői Yacht Klub. Már nagyon időszerű volt idelátogatnunk, ugyanis nagy dolgok történnek errefelé.

 

                A szárazföldhöz közeledvén percről percre szelídül az orkán, ahogy az délidőben szokás. Megközelítvén kikötőnket, hatalmas U alakú kőgát állja utunkat, elfedve a régi bejáratot. Végül is ez így van rendjén, hiszen, ha én nem látok be, akkor a hullám se talál utat. Na, akkor merről kerüljem? Lénárt Anita (üzemeltetés vezető) készséggel megvilágosítja telefonon setét elmémet, miszerint a vízről nézve balról, az eredeti bejárattal szemben tudok révbe jutni. Be is siklunk a tükörsima öbölbe, és kikötőmesteri segítséggel odasimulunk ahhoz az úszómólóhoz, ahol öt éve is megálltunk.

 

                Első benyomás? Iszonyú nagy építkezés zajlik! Komoly gépekkel, gőzerővel, vér profi módon. Ez bizony be is fog fejeződni! Másodjára a Szikra nevű vontatón akad meg szemem. Itt rozsdásodik ez a csodálatos ipari műemlék szomorú magányában. Kifelé sétáltamban feltűnik, hogy sok elektromos kisgéphajó sorakozik erre is – arra is, sőt a vitorlások közzé ékelődve szintén ringatóznak. Zsigerből üdvözlöm az első efféle hajón ülő társaságot, és ők mosolyogva visszaköszönnek! Nahát. Egy másik hasonló társaság pedig visszakérdez, hogy honnan jöttünk és milyen utunk volt. Hát ilyet? Ezt más kikötőkben még nem éltem át. Hova keveredtem?

  

                Elkongatták a toronyban a levesnótát, beülünk az étterembe. Kedves, hajózással, vízzel kapcsolatos apróságokkal teszik roppant kellemessé. Kapjuk az étlapot. A választék bizony szűkös, viszont mindenből akad, ami kell. Ilyen – olyan sültek, levesek… stb. Az árak sem gorombák. Rendelünk, és perceken belül hozzák. Kedvesen, udvariasan. És minden rendkívül ízletes, igényes, stílusos terítéken. Feltétlenül javaslom a !TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT! címre.

                Jóllakottan a pazar lakomától, ülök le dr. Viszkei András (Ügyvezető) barátommal, aki megtisztel azzal, hogy válaszol kedves olvasóinkat érdeklő kérdéseimre. Először természetesen az építkezés témaköre kerül szóba. Nem túlzok talán, ha gigantikus beruházásként emlegetem.

Látható, hogy a telephely közel duplájára növekszik. Most nem számháborúzom, ugyanis egyik tavaszi cikkemben olvashatóak az adatok. Azt viszont ismételten megjegyzem, hogy ilyen, hajóhelyeket szaporító fejlesztés rendkívül hasznos számunkra, és sajnos ez idáig, majdhogynem páratlan. Nem győzök gratulálni hozzá!

                A Szikra vontatóhajó? Az a Vízügyé, az Ő mólójukon is áll. Jó. Nekem kell lépni, ha szomorú sorsán segíteni akarok.

                Elektromos hajók. András felvállalta, hogy „temesse az árkokat” a vitorlázók és a villamosok között. És tesz is ezért, nem is eredménytelenül – ezt ugye kikötést követően tapasztaltam –. Világossá tette, hogy ők is ugyanolyan hajósok, mint mi, többségük örömei – gondjai megegyeznek a miénkkel. Ugyanúgy szeretnek túrázni, kirándulni, nagyokat fürdeni a tó közepén, jókat enni-inni, kulturális programokat, kiállításokat látni, mint mi. Hozzánk hasonlóan szeretik, tisztelik és védik a természetet, óvják a növényeket és az állatokat, elítélik a környezet pusztítását, értékeink lerombolását. Éppen ideje, hogy áskálódás helyett összefogjunk. Ennek érdekében versenyeket is rendeznek, úgymint a kékszalag távját megtenni egy töltéssel. Le a kalappal a kezdeményezés előtt.

                Visszatérve a telephely dolgaira, az építkezés befejeztével jelentős „zöldítés” veszi kezdetét annak érdekében, hogy itt minden még kellemesebb és otthonosabb legyen – szerintem most is ez a Balaton egyik leghangulatosabb helye –.

                A következő témánk a túrázás kérdéseinek taglalása. Jelenleg egy éjszaka hatezer petákot taksál. Ez még a felét is alig teszi ki az egyre inkább szokásos tíz – tizennégy ezres árnak. És nem tervezik a növelését. A bérelhető helyek mellett a vendéghelyek számát is növelik. Nagy örömmel hallom mindezt. Másutt pont az ellenkezőjét tapasztalom. És ezzel nincs vége. A fejlesztést követően nyitott a BHZRT felé valami hasonló átjárhatóság biztosítására, mint ami a Keszthelyi Yachtkikötő esetében van érvényben (két éjszaka alkalmanként a BHZRT hajóinak, míg az ottani bérlőknek valamennyi BHZRT kikötőben havi egy éjszaka díjmentes). Nem lenne semmi, hogy szeretett tavunk mindkét végén ilyen túracélpont állna a rendelkezésünkre. Remélem, ez valamilyen formában létre is fog jönni.

                Megköszönve Andrásnak a számunkra rendkívül fontos beszélgetést, nekivágunk a hegymászásnak, a Tátorján tanösvény bejárásának ügyében.

                Nem kis séta, az szent. Jó négy kilométert kutyagolunk a házak között, mire ráfordulunk a hegytetőre vezető ösvényre. Ezen még ezer métert kell másznunk, hogy a Soós Lajos obeliszkhez és a kilátóhoz elérjünk. A tátorján virágzása már régen lezajlott (április – június), száraz dzsumbuj maradt a helyén. Nem valami illusztris látvány, viszont a kilátás gyönyörű. Nem győzünk betelni vele. Lefelé végig követjük a tanösvényt a tatárlikak felé. Nyaktörő mutatvány itt leereszkedni. Viszont érdemes legalább egyszer erre járni. Persze nem esős időben, mert akkor járhatatlan a csúszós agyagtól. Visszafelé a part mellett megyünk. Még szerencse, hogy lelünk egy büfét, ahol hideg hosszúlépést mérnek, ugyanis igencsak kitikkadtunk ezen a tíz kilométeres kutyagoláson. Végül csak visszaérünk a kikötőnkhöz. Csengetésünkre bő öt perc múlva nyílik a zárt kapu. Motoszkál bennem a kérdés, hogy jó–e ez a portás általi ki – bebocsájtás? Van ugye ahol tokent, vagy kulcsot adnak. Az kényelmesebb ugyan, de el szokták veszteni, vagy elfelejtik visszaadni. Máshol számzáras kódot közölnek. Az pedig kiszivárog, előbb – utóbb boldog-boldogtalan megismeri. Szóval nem tudom.

                Nyugodt éjszaka után bőséges reggelivel várnak az étteremben. Természetesen ez is kitűnő. Megköszönjük a szíves vendéglátást és alig szellő szárnyán elhagyjuk ezt az „álomkikötőt”. Remélem, idén még visszatérhetünk. Most viszont Siófok következik.

                Reggel kilenc óra van, így egyszerre startolunk a Kékszalag versennyel. Ők Balatonfüredről, mi pedig a Kenesei bója vonalából. Úgy húsz – huszonöt ilyen-olyan teknő állja körül a fordulóhelyet, szép félkörben, tisztes távolságban. Sok érdeklődő lesi a temérdek vitorlás elvonulását. Nekünk pedig egészen kellemes raumunk támad, így tempósan közeledünk a déli part felé. Már elhagyjuk Balatonakarattyát, amikor feltűnnek az északi oldal mentén közeledő fekete vitorlák, akik az élen haladnak. Szinte percek alatt megkerülik a fordulópontot és utánunk erednek. Közelebb húzódunk a keleti oldalhoz, hogy ne legyünk útban nekik. Nemsokára utol is érnek, és elhúznak a jobb oldalunk mellett. Impozáns látvány a nyolc – tíz valódi versenyhajóból álló élcsapat.

Egyenest délre tartanak, ugyanis az előrejelzés a part közvetlen közelére prognosztizált némi légmozgást. Be is húzódnak olyan közel, ahogyan csak lehet. Majd szinte meg is állnak, ugyanis ott teljes csend honol. Nálunk viszont (ezerötszázra a parttól) még szépen kitart az északnyugati. Távcsővel előre pásztázok. Markánsan látszik, hogy előttünk végig „reszelt a víztükör” (van szél), míg kijjebb, mintha olajjal öntötték volna le. Jobbost dobunk Siófok felé. Komótosan, de haladunk oldalszélben. A rohanógépek pedig állnak, így kezdjük lehagyni őket. Majd libben valami az alacsonyvíz határán, így megindulnak, utolérnek, kisvártatva ismét lepunnyadnak. A Rhea meg kitartóan halad, így ismét jelentős előnyre teszünk szert. És ez így megy a Siófoki móló vonaláig. Mit nekünk RSM meg Raiffeisen Fifty-Fifty, tartjuk magunkat, mint gyerek a bilin. Mindennemű szél kifújt, teljes szélcsend lett. Motort indítunk és a katamaránok vonalát úgy ötszáz méterrel keresztezve begurulunk a kikötőbe. Elrendezzük hajónkat, s délidő lévén irány a híres Sió halsütő. Leülünk, rendelünk, az italokat azonnal hozzák. Közben hallom a rádióból, hogy a jeles verseny első, élen haladó egysége ebben a pillanatban vette a Siófoki bóját. Ennyit a csúcstechnikával ellátott, legkorszerűbb műszerezettséggel rendelkező rohanógépekről, valamint az időjárás és a várható szélviszonyok előrejelzéséről.

                Kedves kocsmánk viszont jelentős ráncfelvarráson esett át. Jóval nagyobb lett, az asztalok száma sokszorosára bővült, megszépült. A koszt eddig is remek volt, de a környezet bizony hagyott kívánni valót maga után. Mára ez gyökeresen megváltozott. Árnyas, kellemes, majdhogy nem elegánsnak mondható étteremmé nőtte ki magát. Pincérek szolgálnak fel, nincs sorállás, tülekedés. Az árak valamicskét emelkedtek, de nem sokat. A színvonalváltás mindenképpen indokolja. Szerintem ez így helyes, megérdemelte ez a hely a fejlesztést.

 

Visszasétálunk hajónkhoz ejtőzni kicsit, közben megcsodáljuk, amint a versenyzők ebben a csak néhol libbenő pici légáramlatban kísérlik meg letudni a fordulót.

                A hőség enyhültével indulunk a városba. A hídon hasznos gyalogos járdát alakítottak ki, a zsilipet szétkapták és rohamtempóban építik újjá.

                A víztoronnyal szembeni cukrászdában kijár a Pazar fagylaltkehely. Errefelé is akad vendég bőven. Az utcákon is járkálnak szép számmal, viszont nyoma sincs a Balatonfüredi tumultusnak. A kulturális központ is megnyitotta a szezont. Egymást érik a kiállítások (Selyem és pasztell hullámok 3D textil, selyem, kollázs, textil szobrok), Jazz szerda neves művészekkel, KulTerasz híres színészek közreműködésével.

                Lépkedünk tovább. Nyitott üzletek, gazdag választékot felvonultató, csillogó ablakú kirakatok. Hűs, zöldellő parkok, néhol halk zene (Kálmán Imre). Csodaszép lett ez a város. Pár éve (évtizede) még benzingőzös, poros, zajos település képét mutatta, omladozó vakolatokkal, tülkölő, füstölgő gépjárművekkel. Mára ennek nyoma sincs. Teljesen megváltozott. Szerintem kezdi megközelíteni Keszthelyt. Nem semmi. Elérte, hogy vonzó túracélpont legyen. Talán, ami még hiányzik, hogy a lehúzós, hitvány kaját adó, méregdrága, nemszeretem emberek által látogatott vendéglők mellett, legalább még egy (a Sió halsütő mellett) !Túrázóknak ajánlott! kocsmánk legyen. Vadásszunk rá együtt, hátha valamelyikünknek sikerül meglelni. Száz szónak is egy a vége, egyre inkább szeretek itt megfordulni. Jó hely lett Siófokból!

                Alkonyodik, figyeljük, amint a mezőny hátsó harmada elhalad előttünk. És nagyon jól érzem magam. Főleg azért, mert e túra alatt csupa jó, hasznos, kellemes és szép dologról tudósíthattam. Károgás nuku.

                És hogyan tovább? Meglátjuk. Remélem, ugyanígy folytathatom következő írásomban.

 

2021. 08. 21.

 

                Jó szelet (tiszta vizet): Merlin!