Szót ejtenék először is a szerintem legfontosabbról: Világbajnoki aranyat nyertek a Sámánok Las Palmasban, az SSL Gold Cup döntőjében. Hogy miképpen, az több újságcikkben is olvasható. Mit tudok mindezekhez hozzátenni? Hatalmas GRATULÁCIÓNK e jeles teljesítményhez, a túrahajósok nevében! Büszkék vagyunk Rátok! Remek sportemberek vagytok!
Esetleg érdekel valakit az, hogy mit jelent zengzetes nevetek? A köztudatban a „Sámán” elnevezés egyértelműen magyar szó, ami a népcsoportunk fő varázslójának, szellemi vezetőjének személyét fedi. Vajon ez tényleg így van? Nem hívhatták e jeles tisztségviselőt mondjuk „Ló Lajosnak” vagy „Krabulevác Hugónak”, esetleg „Táltosnak”? Ugyanis a sámán a szibériai eredetű sámánizmus központi alakja. Méghozzá oly módon, hogy elődeitől származtatott képességei révén kapcsolatot tud teremteni a közösség és a túlvilág között. Ez esetünkben leginkább, véleményem szerint, az igen gyenge, változó irányú légmozgások észlelése kapcsán, ezek ideális befogásának köszönhetően, a vitorlás lehető legnagyobb sebességének és lendületes haladásának elérése ügyében nyilvánul meg. Ez rendben is van. Tevékenységének mozgásformáit, eszközeit és helyét a közösség hagyományai határozzák meg. Legfontosabb eszköze általában a sámándob. Hajózás során viszont a távcső, megfelelő napszemüveg szükséges, melyek láthatóvá teszik a szellő libbenése keltette vízfelület foltosodásának észlelését.
A „sámán” ugyanis tunguz szó. Bár egyesek vitatják, hogy belső keletkezésű volna nyelvükben, azt pedig, eddigi források alapján nem lehet eldönteni, melyik népektől kölcsönözték. Másik magyarázat szerint mégis belső keletkezésű szó, és egy „tudni” jelentésű igető származéka. Hiteles, írásos dokumentumunk legkorábban az ezernyolcszázas évekből lelhető fel. A 19. században a közép-ázsiai törzsekhez eljutó orosz kutatóknak nem volt még szavuk a törzsi varázslóra, ezért ezt a mondást kezdték használni, az összes természeti vallás (uráli, türk, mongol, ugor – na, itt kerülünk mi is a képbe –) törzs szent figurájának meghatározására. Végül is szerintem tök mindegy, nekem a kilenc is páros. Általános vélemény szerint a sámán olyan személy, aki gazdag (képi, mozgási, nyelvi, zenei) kódrendszerrel fejezi ki magát, saját kultúráját és annak szimbolikáját jól ismeri, így hallgatósága (legénysége) előtt hiteles, továbbá tudása bizonyosságával nyilvánul meg. Adottságokkal születik, és éveken át tartó tanulás eredményeként felsőbb ismeretek birtokosa lesz, melyeket kamatoztatva segítheti népét. A túlvilág értelmezőjévé válik, onnan jövő üzeneteket közvetít, és így biztonságot nyújt a közösségnek a túlvilággal szemben. Ja, és segíti csapatát céljai elérésében. Jó, legyen akkor „sámán”. Jobbat én sem tudok. Nekem tetszik. Főleg azért, mert győztek! Akit esetleg bővebben érdekel a téma, itt utána járhat. De azért a fentieket nem árt, ha ismerjük. Ennyit a nyelvészkedésről.
Szóval tetszik, vagy sem, tél lett. Meglehetősen csapadékos – viharos november után beköszöntött december. A hószállingózós, komor szürkeséget pár verőfényes nap szakította meg. Ki lehet mozdulni a lakásból.
A BLYC tájékán már megszoktuk, hogy aktívan telnek a programok zimankós időkben is – jól van ez így –. Örvendetes jelenség, hogy Balatonfüreden, a Kékszalag Port berkeiben is, hasonló jelleggel kerülnek megrendezésre dolgok. Például idén Advent második hétvégéjén december 8-10 között rendezik meg a II. Kékszalag Port Adventi vásárt. Az ingyenes rendezvényen helyi és környékbeli kézművesek, gasztronómiai szolgáltatók mellett különböző, a vízi sportokhoz kapcsolódó aktivitásokkal, Karácsonyi Vitorlás Faluval készülnek a szervezők. Nekem nagyon tetszenek az ilyen szezonon kívüli összeröffenések. Életben tartják a Balatont, és nem a lehúzásról szólnak.
A téli erdő – mezőn is érdemes körülnézni. Mi újság ott élő tollas vagy négylábú testvéreinkkel? Bizony teljesen más képet mutat, mint egyéb évszakokban. Szinte némaság honol, fagyba dermedt minden. Hová tűntek énekes barátaink? Megszöktek? Valahogy úgy. Ejtsünk pár szót erről.
Szárnyas testvéreink többsége valamilyen formában odébbáll. Elvándorol? Elköltözik? A köztudatban az rögződött, hogy vándormadaraink messze repülnek, míg a költözők nem. Ilyen megfogalmazás viszont nem pontos, pláne annak fényében, hogy bizonyos tájegységekben fordítva értelmezik. Maradjunk inkább az alábbiakban:
- „Fakultatív vonulók”, amelyek külső (időjárási) tényezők alapján indulnak útnak. Nagyon jó prognózis kiértékelő műszerük van, más nincs. Megérzik, amennyiben nagy fagyok közelednek, és ennek hatására nekiindulnak dél felé. Kertről kertre, apró szakaszokban, de tempósan haladnak mindaddig, míg el nem érik a fagyveszély határát és megállnak. Amennyiben ismét érzik a zimankó közeledtét, tovább mennek, egészen a mediterrán tengerpartig. Ott elvannak, majd február elején oldalognak északabbra. A hóolvadás végére, legkésőbb április környékére érnek hozzánk vissza. Tipikus ilyen a kerti rozsdafarkú. Hazánkban általánosan elterjedt, gyakori énekesmadarunk. Rovarokkal, pókokkal táplálkozik. Ősszel, a vonulási időszakban a bodzabokrok bogyóit is fogyasztja. Hozzá igen hasonló a vörösbegy. Szinte együtt költöznek és térnek haza. A különbség talán annyi, hogy északabbról érkező fajtársaik nem mennek tovább, nálunk telelnek – ezért láthatunk párat ilyenkor is –. Egész Európában, Északnyugat-Afrikában és Ázsia nagy területén fészkel. Parkokban, arborétumokban, kertekben, patakpartokon, erdőkben, évente kétszer költ. A gyökerekből, fűszálakból, levelekből, mohából és pehelytollakból készülő fészket a tojó építi partfal vagy épület üregébe. Elfoglalja a mesterséges „A, vagy B-típusú” odút is. Négy - nyolc tojásán a tojó egyedül kotlik, miközben a hím eteti párját és énekelve a revírt (felségterületét) őrzi.
Eme jeles társaságba tartoznak még a pintyek, valamint csízek. A pinty Európában általánosan elterjedt. Hazánkban mindenütt gyakori, városokban is rendszeresen költ. Elsősorban növényi táplálékot fogyaszt, gyümölcsöket, magokat, melyeket a talajon szedeget össze, de kisebb arányban rovarokkal is táplálkozik. Fiókáit állati eredetű táplálékkal eteti. Vonuló, az északkelet-európai állomány egy része egyre gyakrabban hazánkban tölti a telet, míg az itteni állomány a mediterrán térség nyugati részén telel (vagy éppenséggel nálunk marad). Territoriális madár, tavasszal és nyár elején a hím gyakran hallatja rendkívül erőteljes énekét. Jól alkalmazkodó madár, szinte bármilyen erdőben, még a fajszegény homogén akácosokban is megtelepszik. Fasorokban, gyümölcsösökben, fenyvesekben, zárt erdőkben a legnagyobb az egyedsűrűsége. Egyre gyakrabban fészkel városi környezetben, parkokban és fasorokban egyaránt számíthatunk megjelenésére. Évente kétszer költ. A fészket a tojó építi fára zúzmóból és mohából, amit szőrökkel bélel ki. Négy - hat tojást rak, melyeken csak a tojó kotlik, míg a hím a táplálékot hordja, harsány füttykoncertet rendezve..
A csíz kistermetű pintyféle, mely hazánkban igen kis számban költ, de gyakori átvonuló és téli vendég. Táplálékának döntő többsége növényi eredetű. Főként a fenyők tobozában lévő magokat fogyasztja, de gyomnövények apró magvait, vagy akár pajzstetveket is eszik. Télen megfigyelhető a madáretetőknél is, de korántsem olyan gyakran, mint a többi gyakori pintyféle. A zord hónapokban Magyarországon gyakran látható égerligetekkel övezett patakpartok mentén, de városi parkokban is rendszeresen felbukkan. Az enyves éger apró magját, valamint a nyírfák termését előszeretettel fogyasztja ebben az időszakban. Imádja a fagyöngyöt is. Vonuló madár, mely kontinensünk északi részéről a mediterrán vidékekre és Észak-Afrikába megy telelni. Eurázsiai elterjedésű faj. Fenyvesekben, magasan fekvő égeresekben költ. Az idősebb fák magasan elhelyezkedő ágvégeire a tojó építi a fészket, ami vékony fenyőgallyakból, fűszálakból áll, melyet zúzmóval, mohával, pókhálóval, tollakkal, szőrökkel bélel. Évente kétszer költ, négy - öt tojásán csak a tojó kotlik, miközben a hím eteti. Én szemre onnan ismerem meg mindkét fajt, hogy – különösen a havas tájon, csapatba verődve – kimondottan zöldnek tűnnek. Bár ez nem derül ki markánsan Lóki Csaba és Orbán Zoli (MME munkatársai) csodálatos képeiből, melyeket nagyon szépen köszönök. Nézzük a másik kompániát.
- „Obligát vonulók", amelyek belső (öröklött) tényezők, ösztönök, késztetések hatására kelnek útra. Vándorlásuk alatt többféleképpen is tájékozódnak. Nappal a Napot, éjjel a Holdat és a csillagokat használják iránytűnek. A Nap helyzetének változását belső órájuk segítségével kompenzálják. A csillagok közül a poláris csillagképek helyzetéhez igazodnak. Emellett egyes fajok a Föld mágnesességét is kihasználják. Ezek a jószágok a pillanatnyi időjárástól függetlenül kerekednek fel. Hiába tombol még a szeptemberi harmincfokos nyár, ők elmennek. Szépen, szervezetten, alakzatba rendeződve húznak Afrikába. Mindannyian ismerjük a gólyákat, fecskéket. Tipikusan ők ilyen szárnyasok. És a vadlibák? Általában nálunk csak átutazók. Északabbra költenek és délebbre telelnek. Persze akadnak olyan fajok, melyek itt fészkelnek, de ezt tekintsük úgy, hogy a kivételek erősítik a szabályt. Legközelebb foglalkozhatunk velük, most maradjunk a mieinknél. Aki egy kicsit is jobban megfigyelte a madarak röptét, tudhatja, hogy alapjában véve kétféle módszerrel haladnak a levegőben: szárnycsapásokkal és siklással. A szárnycsapások komoly izommunkát és így energiabefektetést igényelnek. Mozdulatlan szárnyakkal sokkal kényelmesebb, viszont csak ezzel a módszerrel nem lehet a végtelenségig eljutni, hiszen folyamatosan csökken a magasság. Ilyenkor segítenek a termikek, vagyis felszálló légáramlatok, melyek erejét kihasználva újra és újra magasságot lehet nyerni. Ilyen módon, légörvényről légörvényre haladva akár egyetlen szárnycsapás nélkül is több száz kilométert lehet megtenni – jól mutatják ezt a siklóernyősök távrepülési rekordjai –.
A Martin Wikelski professzor vezette csoport által gyűjtött adatokból kiderült, hogy a gólyák két, jól elkülöníthető „személyiségtípusba” sorolhatók: vannak köztük vezetők és követők. A vezetők ügyesen találják meg az újabb és újabb termikeket, és akadnak rá azokra a helyekre, ahol a légáramlat a legerősebben emeli őket a magasba. E madarak éppen ezért kissé szabálytalan útvonalon repülnek, hiszen folyamatosan próbálják feltérképezni a lehetőségeket. Szárnyukkal ugyanakkor viszonylag ritkán csapkodnak, hiszen a termikek bejárása során mindig kapnak valamekkora emelést, majd pedig, ha kifogy a szél alóluk, gyorsan továbbsiklanak a következő ígéretes termik felé.
A követők taktikája egészen más. Ők nem bajlódnak a kísérletezéssel, hanem kivárják, míg a vezetők megtalálják a legerősebb felfelé szálló áramlatot, és a nyomukba szegődnek. Emelkedésük útvonala ezért sokkal szabályosabb, viszont ahhoz, hogy tartani tudják a tempót a vezetőkkel, korábban el kell hagyniuk a termiket, és erős szárnycsapásokkal rásegíteni a két légoszlop közötti átcsúszásra. Eme két viselkedésmód nemcsak a napi repülési rutint határozza meg, de azt is, hogy meddig jutnak el a gólyák a vonulás során. A kutatók megfigyelték, hogy míg a vezetők Nyugat-Afrika felé veszik az irányt, a követők általában megállnak Spanyolországban, jó, ha fele akkora távolságot megtéve, mint a légliftek „letapogatásában” jártasabb társaik. Az összefüggés annyira erős, hogy elég pár percnyi repülést megvizsgálni a vonulás során, és kiderül, hogy a madár Afrikába tart-e, vagy megelégszik az Ibériai-félszigettel.
Végezetül, de nem utolsó sorban ejtsünk szót még valakiről, aki nem más, mint a kékbegy. Kinézetre nagyon hasonlatos a vörösbegyhez, mérete is ugyanaz. Sokan rokonoknak tartják őket, de valójában semmi közük egymáshoz. Hiszen eme tollasunk vízi madár. Nádi énekesmadaraink közül ő a legszebb tollazattal rendelkező faj, mely rejtett életmódja miatt ennek ellenére igen nehezen észrevehető. Előszeretettel keresgél a növényzet alsó részén, az avas nádban, amit költőhelyként is használ. Változatos énekébe sok más madárfaj strófáját beleszövi. Költési időszakban a növényzet csúcsán éneklő hímeket a legkönnyebb megfigyelni. Rovarokkal, pókokkal, férgekkel táplálkozik, melyeket főleg a talajon kap el, néha azonban röptében is vadászik. Vonuló, a telet Afrikában tölti. A nádasok szegélyzónájában fordul elő leginkább, a homogén, sűrű nádállományokat elkerüli. Kedveli a csatornapartokat, halastavakat, bányatavakat, balatoni kikötők védett medencéinek növényzetét. Évente általában két fészekaljat nevel. Territoriális madár. Nászidőszakban kezdetben a hímek a revír magasabb pontjain énekelnek és nászrepülnek, később a talajon szárnyukat széttárva ugrálnak. A fészket a tojó egymaga építi a talajhoz közel vagy egy - két méteres magasságban, melynek anyaga vékony növényi szálak, gyökérdarabok, nád és gyékény. Rendszerint öt - hat tojást rak, melyeken csak a tojó kotlik. A hím eközben a közelben énekel. A fiókák etetésében mindkét szülő részt vesz. Obligát vonuló lévén szeptember közepén, szinte nyomtalanul eltűnik, május közepére érkezik vissza. Így is van rendjén, hiszen nagy hidegek esetén, revírjét átadja a susnyásba húzódó cinegeféléknek.
Megköszönve Simay Gábor (MME) képét teljes bizonyossággal kijelenthetjük, miszerint kékbegy télen nálunk nincs, nem is lehet. Ez áthághatatlan szabály. És most jön a slusszpoén. December van, hull a hó meg az ónos eső, mínuszok röpködnek. És többen is láttak (fényképpel bizonyítva) kékbegyet, amint a víztől távoli parkban kilógatott szalonnából, vagy cinkegolyóból vígan falatozik. És röhög rajtunk, „mindent tudó” okostojásokon!
Na, erre varrjunk gombot!
Jó szelet (tiszta vizet): Merlin!
