A vitorlás kishajók és csónakok, több évtizedes gyakorlatnak tekinthető kikötési módja - az utca- vagy telekvégi nádasoknál, vízi bejáróknál vagy a partközeli bójákhoz, karókhoz való rögzítés - tilossá vált.

Tombol a nyár, és mi éhesen kutyagolunk Szigligeten, az egyik !TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT! vendéglőbe, vacsorázni. Két éve jártam itt utoljára, és nagy evés – ivás után, megelégedetten álltunk fel. Odaérünk, és nem hiszek a szememnek. Jóformán üresen tátong.

Pár évvel ezelőtt történt. Veszettül fújt a hideg északi, szemerkélt az eső, úgy délután öt körül kikötöttünk Szigligeten. Imi barátom javasolta, menjünk a Szent Antal pincébe. Remek a kaja, kitűnő a bor.

Már ismerem magam. Tudom, ha március beköszönt, megyünk „hajót vakarni, kenni, suvickolni". Ott fagyunk karikára, de elkészülünk vele. Irány a daru, de hogyan?! November elején, mikor az utolsók közt emeltek ki minket, megbeszéltük; úgy helyezzék el, hogy a többiek előtt be is tudjuk rakni. Aztán most mégiscsak keresztben fekszik vagy nyolc benga teknő, amihez még hozzá sem nyúltak.

Minduntalan találkozunk velük, beléjük botlunk. Tájékoztatnak, felvilágosítanak, eligazítanak, gyakran tiltanak. Rámutatnak: mit, hogyan, merre, mikor, vagy mit ne.

Rick Csaba gyűlöli a karókat. Szíve joga. Én nem. Jó pár remek fotót készítettem arról, ahogyan a kormorán széttárt szárnyait szárítja valami cölöp tetején. Efféle ugyan „nem jön szembe az utcán” a városban!

Elöljáróban, pár tényt szeretnék megállapítani. Amerre nézek, babásodik, pusztul a nádas. Nem teszünk ellene semmit.

Badacsonyt elhagyván szűk óra és Szigligetre érünk. Vendéghelyek a torkolatban balra, kelet-délkeletről teljesen nyitottak. A kikötői kocsma nagyon puccos, osztrák színvonal. Kitűnő a koszt, Marcsiék kedvesek-aranyosak, az árak magasak.

A történet és a benne szereplő személyek a képzelet szüleményei, amennyiben mégis bárki hasonlóságot vél felfedezni bármely általa ismert személlyel, az csupán a vak véletlen játéka lehet!