Meg a darázsfészek is felbolydult. Bár lehetett rá számítani, tavaly is mondogatták. Sokunk számára mégis döbbenetet keltett. Persze, az indulatok elszabadultak, nem is alaptalanul. Nézzük hát a tényeket, és törjük a fejünket. Lehet itt tenni egyáltalán valamit?

Annyi, hogy sose fogy el. Van, amelyeket kőből építettek, és akad, amit a sors szeszélye sodort nyakunkba. Hiányoztak, mint „sárgaláz a lepratelepen”. Némelyiket elkerülhetjük, mások viszont, egyszer csak a fejünkre szakadtak. A türelem és az önfegyelem szabadíthatja le megfeneklett hajóinkat.

Tudja valaki? Szerintem maga a „Vén Kaporszakállú” sem volna képes megmondani odafentről. Jó pár hajó már ringatózik, de minek, hiszen gyakorlatilag – rövid kőröktől eltekintve – értelmetlen kifutni. Kirándulni, máshol kikötni, uram bocsáss éjszakázni szinte lehetetlen. A RHEA még parton pihen. Ki tudja, hogy meddig alussza még téli álmát.

A február mindenképpen téli hónap, annak dacára, hogy idén meglehetősen enyhének mutatkozott. Méltóképpen elbúcsúztattuk a BOAT SHOW kiállítással. Az „előrelátóak” be is szerezhették – jelentős kedvezményekkel – a vízrebocsátáshoz szükséges kellékeket (úgymint algagátló). Sőt a kurrens információkat és eligazításokat is megkaphatták Rick Csaba barátomtól, „jószágaink” ápolása, karbantartása (dadálása) témakörében. Én magam is e-módon cselekedtem.

Batyut kötött a hátára, csuhajja. Batyujába' sör, pálinka, úgy ment a Lidi néni a vásárba, csuhajja. Ropják ám a táncot, szól a muzsika (az „A” pavilonban). Temérdek a látványosság, kápráztató csodákban gyönyörködhetünk. Fergeteges a buli, hű de jó kedvünk támadt!

Hálás köszönetem Varga Anikó Kiss Tamásné csodálatos nyitóképéért! Valamint az előző cikkemhez írt hozzászólásokért. De ugye minden válasz újabb kérdéseket indukált, melyeket feltettem, és megkaptam a pontos tájékoztatást. Tetszik vagy sem, a helyzet ez!

Igen csak lealkonyult körülöttünk. Pedig az elmúlt szezonban úgy örültem, hogy gyarapodni láttam a „valódi” vitorlástúrázók számát. Erre, most nesze nekem, megtelt a Balaton. Vissza kell fogni a kirándulási kedvet, kénytelenek voltak igen húsbavágó korlátozásokat bevezetni az idegen kikötők látogathatósága terén.

… Irigyeknek békességet, Adjon Isten minden jót, hazug szájba igaz szót. Hontalannak menedéket, éhezőknek eleséget, tollat író kezébe, pulyát asszony ölébe. Legényeknek feleséget, szegényeknek nyereséget, áfonyát a havasra, pisztrángot a patakba. Istenhitet a pogánynak, hű szeretőt a leánynak, szép időben jó vetést, szomorúknak feledést. Sarkvidékre hideg telet, az árváknak jó kenyeret, fegyvereknek nyugalmat, szelíd szónak hatalmat. Betegeknek egészséget, fuldoklóknak reménységet. Vitorlának jó szelet, napfényből is öleget. Jó lövést az ordasokra, nyíló ajtót vaskapukra, vándoroknak fogadót, Isten adjon minden jót!

A tél mindig más és más arcát mutatja. Gyakorta még januárban is hullámzik a tó szürkére vadult tajtékzó vize, máskor napfényben szikrázó jég takarja és a korcsolyázók vidám zsivajától hangos. Ugyan ki fia – borja merészel ilyenkor vitorlázni?!

Jött értem a fekete hajó, Jött értem fekete vizen. Álom-királyfit, vitt tova vitt, Moslék-országnak mentiben -, Fekete hajó, fekete vizen. (Vetette papírra Karinthy Frigyes 1912-ben írt művében.)

…, oh magyar! Ádáz Erynnis lelke uralkodik, s a föld lakóit vérbe mártott tőre dühös viadalra készti."(Berzsenyi Dániel 1807). Vajon miért jutnak eszembe e sorok? Harcoljunk egymással végkimerülésig? Kell ez nekünk? Nem volna jobb békességben összefogni, közös értékeink megőrzése mentén?

Ez is elérkezett! Nálunk hagyomány, hogy a szezontól egy kurta túrácskával veszünk búcsút. Méghozzá olyan formában, miszerint a Rhea kapitányai szállnak hajóra, és megcélozzák az „ország kocsmáját”, hogy a teljesség igényével látogassák végig kedvenc borozóikat, majd keservesen berúgjanak. Rajta hát!

Merlin hajónaplóit ugyan mindig örömmel olvastad, és már rég vitorlát bontottál volna, hogy nekivágj a Balatonnak, csak épp nem tudtad eldönteni, merre indulj, hol mit érdemes megnézni, megkóstolni, meglátogatni - itt az ideje, hogy bevedd hajóval a tavat!

Nyúlós takony a világ. Ráadásul jég hideg. A köd bekúszik a legjobb hajósruházat nem létező résein is, bőrünkig hatol, elgémberíteni testünket, lelkünket. És a kokpitben futkosni vagy tornászni nem igen lehet. Csak dermedten kucorogni, dideregni, s továbbá tűrni, ahogyan hízott vízcseppek tömege hullik fejünkre a vitorla aljáról. Szóval remek. Mi több: csodálatos. Imádjuk! Induljunk hát neki!

Gusztusosan gőzölög a reggeli forró tea. Isteni érzés markomban tartani a bögrét. Hűvös van, és a fedélzet csurom lucsok. Lehet törölgetni. Kortyolunk egy kávét. De jól esik! Életmentés. Talán segít a napocska. A tó vize, mint az olaj. Talán lengedez valami szellő, csak nem ér a felszínhez. Nézzük meg, induljunk neki, mi bajunk lehet. Még el is juthatunk valameddig. Ez bizony már nem nyár. Ősz úrfi beköszöntött!

Tombol a kánikula, még éjszaka is szenvedünk a fülledt kabinban. Alkonyat után temérdek árvaszúnyog keserít meg minden vízen töltött pillanatot. Szeretett tavunk olyan meleg, mintha fürdőkádba merülnénk. Élvezzük hát ki az utolsó órákat, hiszen pár nap távlatában hidegfront és lehűlés várható. Elkerülhetetlen a búcsú.

Vészes gyorsasággal fogynak augusztus havának napjai. Keletnek fordítjuk tehát hajónk orrát. Túlságosan azért nem sietünk, hiszen a visszaút ugyanolyan hosszú, mint az oda. Reméljük, tartogat számunkra még pár élményt. Lássuk csak.

Augusztus múltával a búcsúzó nyár és a közelgő ősz ölelkezik egymással. Szelídül a kánikula, puhulnak a fények, pasztellba facsarodnak a színek. Még zöldellenek a fák, temérdek a virág, de különösen a mezei utak mentében szürke por lepi be a piros, sárga, kék szirmocskákat. A szőlőhegyen megszólaló tücskök szomorkás ciripelésükkel mintha a búcsúzó nyarat siratnák.

Bizony, még sokfelé. Idáig, belekóstoltunk a középső medencébe, majd visszaugrottunk a „mesés keletet” bejárni. Ezt valamilyen szinten meg is tettük (a „no sailing” eredményei alapján fizetőssé lett kikötők kivételével). Most Földvárról indulunk tovább, hogy a hátralévő pár napban elérjük a „leg nyugatibb sarkot”.

Ha már Tihanyba hozott a kíváncsiság, menjünk tovább a „mesés kelet” felfedezésére. Legalábbis addig, ameddig megcsonkított lehetőségeink megengedik.