Ha már arrafelé készültünk! Fúj az északi veszettül, az elsőfokú viharjelzés villog, a gomolyfelhők is tornyosulnak. Első reffsor, normál fokk. Kicsit szűkebben a fél szélnél dőlünk és repesztünk Szigligetet célozva. Bízunk benne, hogy még a begorombulást megelőzően odaérünk. Megyünk-megyünk, fogy a távolság, az idő pedig egyre szelídül. A napocska mind gyakrabban mutogatja orcáját, viharfelhők távolabb csúsznak, szél mérséklődik, a viharjelzés megszűnt.

Bizony remek dolog egy túra elébe nézni. Imádom! Pláne, így főszezon előtt. Ugyan már repkednek a hírek, hogy „pörög a Balaton”. Itt ez lesz, ott meg az. Kitűnő, hát legyen. Minden ilyesminek örülök, ami valamilyen formában igyekszik megnyújtani az évadot. Mi most kicsit mégis annak nézünk utána, hogy mi van ott, ahol éppen nincs semmiféle közhírré tett, vagy meghirdetett vonzó csődület.

A tizenkét hónap közül talán az április és a május a kedvenceim. Ez az igazi tavasz. Frissen és üdén zöldellenek a levelek, körös-körül virágok pompáznak, rovarok zümmögnek, pillangók libbennek, madarak dalolnak, illatozik és lüktet a természet. Felébredt téli kábulatából. Bármerre csatangolok, számtalan apróbb-nagyobb élmény tárul elém. Nekem ezt jelenti az első túra. Persze az elmúlt évtizedek képei gyakran visszaköszönnek, de mégsem ugyanazt látom. Minden mindig más, tartogat valami újat. De az élmény ugyanaz marad, és pont olyan örömöt okoz. Hiszen a természet örök!

…Vidámak a „tengerészak”! De még mennyire! Szikrázó a reggel és még némi szél is lengedez. A vízügy motorosa is nekiindult, mellévett alakzatban cipelve az Óriást, hogy kihelyezze a hajózási jelzéseket. Nem kell tehát tovább érzéseinkre támaszkodva átcikázni a csövön. Nincs mese, megkezdődött a hajózási szezon.

„Április Április, ó, Április,

Minden csínyre friss!

Faun-bokáju, vad suhanc,

Újra itt suhansz!...”

Megérkeztek végre a pontos, kimerítő válaszok azokra a keservekre, melyeket a vásárról szóló újságcikkemben https://porthole.hu/cikk/11730-vasar-vasar-zsibvasar rögzítettek szerint zúdítottam a szeretett szolgáltatónk nyakába.

Induljunk ki abból, hogy idáig minden a legnagyobb rendben történt, mondhatni „ideálisan sikerült”. Az éves, nyaralásra szánt szabadságunkat az általunk kiválasztott időpontra kaptuk meg, hajónk is lett ugyanakkorra, méghozzá olyan, amilyet szerettünk volna. Hurrá! Akkor hát hogyan tovább?

…sárban dagaszt a veréb… cseng valahogy így – kicsit megcsavarva - Varsás Frici barátom költeménye. Még ugyan tartják magukat a roggyant hófoltok, de óhatatlanul, rohamléptekben közelít a tavasz. Röpke napok múltán elérkezik a pillanat: „Jobb betenni, mint kivenni!” (mármint a hajót a vízbe, mielőtt még bárki másra gondolna.)

Elmúlt a Karácsony, a Szilveszter is. Január közepe felé – pláne ilyen téli tavaszban – kezdenek jelentkezni az „elvonási tünetek”. Fülemben cseng, elmémbe tolakszik a hullámok csobogása, vitorlák suhogása, csörlők kerepelése. Meg még sok minden más. Mi, vízenjáró népek, bizony effélék vagyunk. Kár tagadnunk, rabjaivá lettünk a víznek. Csoda?

Szomorú, kifosztott képet nyújtanak a késő őszi mólók. A pár hete még sétálók zsivajától hangos partokon már csak néhány „bősz” horgász gubbaszt, vaskos kabátokba mélyülve, vagy seszínű pokrócokba csavarva. Múltba veszett a nádi madarak kirik – kirik – krakrakja, a rigók virtuóz füttye.

A fűnek, a fának, a boldognak meg a boldogtalannak. Nekik, négyüknek. Ők pedig általában olyan személyek, akiknek semmi közük a dologhoz. Nem is kerülnek konfrontációba, de még kapcsolatba sem, bármiféle vízi építménnyel.

2005.04.21. 14:49 egy rendkívül jeles időpont. Miért is? Menjünk kicsit még vissza az időben. Persze akkor is túráztunk. Jártunk erre–arra, ettünk itt is, ott is. Volt, ahol nagyon meg voltunk elégedve, másutt elfogadhatónak tartottuk a dolgokat, persze akadt olyan is – szép számmal – , ahol komoly kifogásaink merültek fel.

Bizony ki! Először is pár dolog Keszthelyen. A „nagytúrán” szeretett városunkra elég kevés idő jutott. Vagy a látnivaló volt túl sok? Mindegy. Most ismét odapillantunk.

Alig lengedez valamicske, úgy északról. Forgolódik, meg – meg áll, feltámadgat. Nagy kérdés, hogy meddig jutunk. Persze szeretnénk minél messzebbre. Persze „még a kormányos gatyáját” is felhúztuk, hátha fog némi fuvallatot. Azért haladgatunk.

Színaranyban fürdik az augusztusi délután. Ahogyan az illik. A júniusi zöld üdeség rég elszállt, július ezüstje is a múlté. A tomboló, hirtelen viharok is mintha szelídülnének. A forróság még megvan, veri a harmincöt fokot, viszont a napocska már nem perzsel olyan brutálisan. Ja, hogy „megvan az alap”! Éppenséggel az is előfordul valóban. De akkor is.

Reggel jó sokáig lustulunk. Már igencsak magasan jár a nap, mire nagy nehezen összeszedjük magunkat és kifutunk a tükörsima vízre. Hol innen, hol onnan támad némi „bríz”, amivel éppen csak tartható a „kormányzási sebesség”. Nagyokat fürdünk, ugrálunk, és hosszúlépést kortyolunk. Nem sok köze van a vitorlázáshoz, de elvagyunk. És még így is, jócskán ebéd előtt Lellére érünk.

Bőséges reggelit követően, időben elhagyjuk Badacsonyt. A RHEA raktere tele van feltöltött hordócskákkal – ahogyan az illik -. Két vizes flakonban is hozunk (a savanykásabból), legyen miből fröccsöt gyártani a hátralévő napokon. Ez ugye létkérdés ebben a hőségben. Stabilan húz a délnyugati, szépen haladunk.

Bizony elérkezünk túránk fordulópontjához. Idáig tart szeretett tavunk, tovább menni nem tudunk. És a rendelkezésre álló időnknek is elillant a fele. Sebaj, még egyszer ennyi hátra van. Ezzel okosan kéne sáfárkodni. De hogyan? Árgus szemekkel lessük az időjárás előrejelzését. Délutánra ismét csak heves hidegfront várható. Méghozzá elég nagy, tehát még a holnapi napra is marad. Jó lenne tehát olyan helyre érni, ahol ismét két napra való látnivaló akad. Például Badacsony.

Csak egy - két kilométer Vonyarcvashegytől. A kezdetben éppen hogy lengedező déli szél fokozatosan erősödik, és nyugatiasodik. Imádom ezt az ezüstös csillogást, ami a júniusra és a július első felére jellemző. Üde, friss, tele élettel és optimizmussal. Még a nyár közepén járunk, messze a „vég”.

Nosza rajta, hát fedezzük! Isten velünk, ki ellenünk, a szél megint segít. Nem is kicsit, hiszen bő északi dagasztja a vitorláinkat. Olyan harminc – negyvenes. Nem több és nem kevesebb, ideális „túraszél”. Átlósan hasítjuk a Balaton legnagyobb öblének vizét. Hamar el is érjük a közepét. Itt aztán érezhetően csökken az ereje és „foltosodik”. Sebaj, legalább megcsodálhatjuk a mérőtornyot. Mi tagadás, alaposan elintézték a sirályok.