Villog ám a másodfok kitartóan. Sebaj. Tudjuk, hogy egyre csökken a veszett északi. Első reffsoron a grósz, fenn a normál fokk. Hasítunk rendesen. Ránk is fér, hiszen csak késő délután tudtunk elindulni. Valahogy nagyon muszáj volt! Mert szép – szép az a bizonyos „mesés kelet”, meg csak két röpke hét telt el hazatértünk óta. De akkor is visz a vérünk. Haladéktalanul ki kell futni! És irány a vöröslő nap, következzék a délnyugati medence – számomra csak ez az igazi, a kedvenc -.

Tombol a vihar egész éjjel. Hol jobban, hol kevésbé, jeges eső püföli a fedélzetet. Még szerencse, hogy a hajó stabilan áll, csak az árbocot érő löketektől billen néha, nem is olyan kicsit. Sebaj, imádom ezt is. Aki nem szereti, az maradjon otthon a fenekén és nézze a sorozatokat. Úgy kell neki.

Enyhén lengedező északkeletiben hagyjuk el Siófok „zajos – bulis” kikötőjét. A nap ragyog, az apró hullámocskákon ezüstösen csillannak meg a fodrok. Komótosan, de azért „falva a kilométereket” csúszunk egyre beljebb. Halkan zümmög a hűtő, gyomrából igen gyakran kotrunk elő valami finomságot, úgymint laza hosszúlépés, vagy gyümölcslé.

Uccu, neki fakereszt! Szikrázó nyári reggelen fut ki a RHEA, temérdek hajó társaságában. De míg a többiek a Pünkösdi Regatta rajtvonalánál sorakoznak – festői látványt nyújtva – orrukat Keszthely felé fordítva, mi az ellenkező irányba indulunk. Régi szokásunk a „mesés kelet” bejárásával indítani a túraszezont.

Végre itt van, megjött, elérkezett! „Április ó április, minden csínyre friss!”, annak is a vége. Útra kelhet a RHEA! Még cudar hideg van, a víz mindössze hat fokos, fú az északi veszettül, de nem bírunk a vérünkkel. Isten velünk, ki ellenünk?! Nyissuk meg ezt a szezont is, méghozzá méltóképpen! Neki a fergetegnek, irány Badacsony - hová is más merre -?

Hangulatos videót kaptunk Merlintől a Rhea 2016-os szezonjáról.

De még hogyan. Október elejéig nyár, aztán semmi. Azaz, hogy valójában randa, korai tél. Pedig még tervben volt úgy ötnapnyi csavargás. Na, ennek annyi lett. Szemerkélő eső, hideg szél. Közelébe nem eresztett a víz. Semmi szépet nem tartogatott az ősz. Nem is volt. Pedig talán az egyik legszuperebb szezon is kikerekedhetett volna. Így viszont maradok a „jó közepesnél”. Pedig milyen szépen indult.

Szép ez a nyár. Forrón ragyog a nap, huszonnégy fokos a víz, enyhe északi lengedez, és közelítjük túránk legtávolabbi állomását. Szavunk sem lehet. Reggel viszont csurom lucsok volt a fedélzet. Jó ideig itatgattuk, törölgettük, hogy le tudjunk ülni, megreggelizni. Még a forró tea is jólesett. Rég láttunk ilyen bőséges harmatot.

… már lehet Balatonfegyvesre menni, mondották. Több se kell, derítsük fel. Annyi a keleti, hogy sose fogy el, tajtékzik a Balaton hosszában, Szigligetről pillanatok alatt átrepít az oldalszél. Keressük a kikötőt veszettül. Hiába tudjuk megközelítőleg a helyét, meg láttuk is az építkezést nem egyszer (például a Hordó borozó teraszáról), de a vízről teljesen más. Olyan „jellegtelenül sima” a part látképe, hogy teljesen beleolvad.

Nosza rajta, hát lássuk. Szerényen lengedez a „tiszta északi”, csak le ne punnyadjon teljesen. Ilyenkor, nyár derekán hajlamos rá. Fújdogál, aztán forgolódik, elkezd foltosodni a víztükör, majd behorpadnak a vitorlák és annyi. Nagy magyar tarka nulla. De most szerencsénk van, a móló sarkáig, még tűrhető szinten, éppen hogy kitart. Áldom a frissességünket, miszerint reggel nyolckor neki veselkedtünk.

De meg ám! Szép volt ez a Siófok kitérő, bár amiért mentem, az gyakorlatilag használhatatlannak bizonyult. Semmi konkrétumot nem tudtam meg, csak érzelmek háborgása, feltételezések, bírálatok garmada. Ezzel aztán nem kerültem közelebb semmihez, de hagyjuk. Bár elrabolt majd két napunkat, mégsem bántam meg. Jó néha számolatlanul falni a kilométereket, pláne, ha van üzemanyag. Most márpedig akad bőven. Egy takkal átcsúszunk a csövön, de a másik medencében egyre lassulunk. Fel a génuát gyorsan. Így már elfogadhatóbb, kezdünk megéhezni. Kései ebédre be is futunk.

A francokat! Ember tervez, Isten végez. Ott kell lennem estére Siófokon, halaszthatatlan ügyben. Most nem térnék ki ennek mibenlétére, csak annyit, hogy ama bizonyos háromszáz egynehány milliárdnak, melyet a Balatonra szántak, egy tollvonással történt visszavonásával kapcsolatos, melyről természetesen, megfelelő információk birtokában írni szeretnék (érzem „kellemetlen” kötelességemnek). Most maradjunk a túránál.

Van az úgy, hogy a csapat (ezért, azért, meg amazért) csak késő délutánra kecmereg le Balatonföldvárra. Sebaj, fú az északnyugati, s mivel nem bírunk a vérünkkel, tüstént neki a víznek! Szeljük a habokat nyugat felé. El is érjük Révfülöpöt, még alkonyat előtt.

Verőfényes reggel virrad ránk, búcsút intünk Almádinak, és friss széllel suhanunk keletnek. Szinte percek alatt érünk szeretett tavunk csücskébe. Rekkenő hőség lévén, még pár loccsanás, majd kikötés.

Kövéren ragyog a júniusi nap, éget a forróság. Alig lengedez kis északnyugati. Lassan andalog a hajó, többet lógunk a vízben, mint kívüle. Mindezek ellenére, dél körül megközelítjük következő célpontunkat. Szégyen ide, szégyen oda, még életemben nem kötöttem itt ki. Totál ismeretlen terep. Alapjáraton csorgunk be Balatonalmádi TVSK kikötőjébe.

Na, végre! Annyi akadály, gond, baj után a kék, karcsú hajó siklik a friss júniusi szélben. Irány a keleti medence. Lett ám itt felfedezni való. Persze, hogy az újonnan épült kikötő az első célpontunk.

Legalább is nekem. Októberünket, úgy ahogy volt, elvitte az ördög. Eső, veszett szél, hideg. És még dolgozni is kellett – miféle „kispolgári csökevény”-! Hiába vártuk az „idősebb hölgyek nyarát”. De most, így a végén, még beugorhat pár szép nap. Uzsgyi kifelé, kezdődhet a búcsútúra.

Jön a vihar, tajtékja ében, haragos bírák feketében, villámok szelnek át az égen.

Mindig is a szívem csücske volt a keleti medence. Dacára a temérdek „cihának”, bosszúságnak, nehézségnek. Pár éve még jóformán nem volt hol kikötni. Majd lettek ugye a Porthole kártyás lehetőségek (Balatonfűzfő, Partfő), majd a BHZRT – TVSK összenyitás (Alsóörs, Balatonalmádi).

„… Melyen hold nyugszik, és álom terem.” Juhász Gyula utánozhatatlan szavai csengenek fülemben. S ahogy visszagondolok túránk második napjára, valóban: a Tisza páratlan és egyedülálló.