- Akkor hát mi múlik rajtunk? Akadnak olyan dolgok, amelyekkel igen is vannak teendőink – persze nem mindenkinek –. Ezek pedig – többek között – a saját tudásunk, felkészültségünk, odafigyelésünk, viselkedésünk.         Ugyanis a legkülönfélébb baromságokra vagyunk képesek. Ezért, azért, amazért. Három éve összeszedtem mindazt, amit akkor, a túrázásaim során láttam (és nem csak hallottam). Két írásban  sűrítettem össze, a teljesség igénye nélkül. Csak azokat, amik a legjobban orrba vertek.

- Mi változott az óta? Javítottunk egyáltalán valamin? Vagy rontottunk? Szerintem mindkettő előfordul. Meg olyan is, ami nem változott, azaz pontosan ugyanúgy van, ahogyan az volt.

Nézzük először azt, hogy mi olyat tapasztaltam az elmúlt nyáron, ami „előre ment”.

- Esetleg az eszközök? Szerintem igen. Részint a kikötési lehetőségek, valamint a meteorológiai információk elérhetősége és pontossága. Ami még szembetűnő volt számomra az, hogy „jobb hajókkal” járunk. A saját jószágokat is alaposabban karbantartjuk. Nem igen látni szakadt, koszos, penészfoltos vásznat, vásott, rojtosodó kikötőkötelet, nem induló füstölő, durrogó motort, mocsoktól ragadó fedélzetet… stb.

- Igényesebbek lettünk? Több a pénzünk? Fene tudja, de örülök. A kölcsönzött hajók is javultak. Itt nem arra gondolok, hogy a méretük nagyobb lett – bár ez kétségtelen –, hanem a felszereltségükre, tartozékok meglétére (pl.: megfelelő méretű és számú kikötőkötelek), szerelvények állapotára (lazán lógó vantni, körbeforgó racsni... stb.). Szinte hihetetlen, de az elmúlt szezonban egyszer sem kellett úgy segítenem bérelt vitorlás hajónak, hogy valami vackuk hiányzott volna. Illetve nem találkoztam – különösebb ok nélkül – „kiköszönt” árboccal sem – nem úgy, mint régebben.

- És a tudásunk? Itt viszont nem tapasztaltam szignifikáns javulást. Szinte minden ugyanúgy van, mint annak előtte. „Nem tisztázzuk, hogy ki mit csináljon. Laikus utast olyanra utasítunk, amit az nem tud megtenni. Mindenki egyszerre egymásnak dirigál, vitatkozás, veszekedés, hülyézés; nem tud a vitorláktól megszabadulni; fock rollozásnál „zsákot fog"; nincsenek a kötelek előkészítve; hajó elejét kötél nélkül, az orrkosárnál fogva, kézzel ráncigáljuk ide–oda… stb. Nem akarom megismételni, amit a linkeken látható cikkekben taglaltam. Azt viszont nem átallom unos-untig emlegetni, hogy sem tisztességesen elindulni, sem kikötni, nagyon sokan nem tudunk! A szél feletti farcölöp elérése – különösen oldalszélben – mindig kétes kimenetelű esemény.

Nézzétek a képet: szépen lassan csúsznak befelé, motor üresjáratban, a rögzített szél felettit már a hajóorrban begyűjti az egyik. A másik meg a vantninál várja, hogy leszabadítsa a szél alattit. Nem hátul kapkodnak utána, már kézbe kapják, hogy csak rögzíteni kelljen. Pedig ez egy bérelt teknő. És mégis tudják, tökéletesen csinálják! Szépen, csöndben, nyugodtan. Tanuljuk hát meg! Nincs cirkusz, kajabálás, csáklyával kalimpálás, idegeskedés, szaladgálás. Annak a matróznak, aki hátraadta a madzagot, bőven van ideje előre sétálni, (megfésülködni, megborotválkozni, leleltározni a csajokat) és az előkészített orrkötelekkel kilépni a mólóra. Ennyi. Elég béna (eltúlzott ívű) a rajz, de kellő fantáziával talán érthető.

És erre elsősorban a tanfolyamok oktatóinak hívnám fel a figyelmét. Nem volna baj e témára nagyobb hangsúlyt fektetni. Sokkal nagyobbat. Mert mikor már kint vannak a nyílt vízen, több-kevesebb sikerrel, előbb–utóbb csak odajutnak, ahová készültek. De a kikötés, az jaj!

- Hogyan vitorlázunk? Fú a kellemes, bő mérsékelt, éppen húzós szellentyű. Raum és oldalszél közötti irányból. Nagyvitorla eltüntetve az árbocban, genua csontig betépve, a dízel pedig szépen zakatol. Bérelt Bavaria szeli a vizet. Sétálok mellettük – persze teljes vitorlázattal – alig dőlve. Még gyorsabb is vagyok. Badacsonynak tartunk. Amint lehagyom, kicsit rátesz a motorra. Ő ér oda előbb. Gratulálok, szép volt. Ez a jelenség bizony szaporodott. Rohanó élet, nincs idő rá, sok a stressz? Ez a vitorlázás? Pedig a „bödönhajó” is hasít raumban (csak krajcolni ne kelljen).

- Hogyan okítsuk a kezdőt? Könyörgöm, ne úgy, ahogyan az alábbi „nagyágyú” teszi: jön befelé a B21–es. Vihar előtti punnyadás. Mögötte kötélen lóg egy bazinagy, otromba szörftest. A bősz kormányos tekintetében a mindent tudás fénye ragyog. Két kisebb gyerek meg egy hölgy a kokpitben, egy másik maca pedig az orr dekken. Hős kapitányunk elbődül, hogy ugorjon ki a mólóra a kötelekkel, és kössön ki. A madzagok persze gubancban. Barátommal kivágódunk a Rheából (hátra hagyva a fröccsöt) és odaállunk segítségre készen. Elkapjuk a teknő orrkosarát. A „nagy ász” ránk rivall, hogy ne segítsünk – közben elvéti mindkét farcölöpöt –, mert meg kell nekik tanulni… stb. Hátrébb lépünk. Szerencsétlen hölgy kiszállásnál hasra esik, majd mindkét orrkötelet összefogva rátekeri őket a vízcsapra és megcsomózza. Hajó persze sodródik oldalt, cölöpök egyre távolabb. Tengerészünk ordít, mint az árverési tehén, hogy engedd! A maca erre kinyitja a vízcsapot! Fél kikötő fetreng a röhögéstől. Nem folytatom. Szép, szép az önállóságra való szoktatás. De ennek a szerencsétlennek egyszer sem mutatta meg az a mindentudó, hogy mi a rák az a bika, valamint hova és hogyan kell kikötni. Akkor honnan tudja az a nyomorult? Végül, megfelelő veszekedés után megbékélnek és elindulnak – valahová –, otthagyván a hajót. A kép szerinti állapotban.

Mentségükre legyen mondva, a bőgő levágását megelőzően visszajöttek, és rendesen leszerelték. Minden jó, ha a vége jó! De figyeljünk már oda, hogy csak olyat kérjünk a „segítségünktől”, amit az meg is tud csinálni! A magam részéről, alaposan meg van a véleményem arról a „hajósról”, aki ilyen helyzetbe hoz valakit. Azon túl, hogy egy életre meg lehet így utáltatni bárki „laikussal” még a vizet is, nemhogy a vitorlázást, súlyosan sértő, arcátlan, illetlen és goromba viselkedésnek tartom. Pláne, ha egy gyerek vagy egy hölgy az érintett. Persze abban biztos vagyok, hogy mi ilyet nem csinálunk. Mármint szándékosan. De véletlenül, ha nem gondolunk utána, belesodródhatunk – nekem sikerült úgy, hogy egyik ismerősemet egy másikkal kevertem össze, aki tudta és nem egyszer megcsinálta azt a feladatot, amit az egyik nem ismert –. Erről ennyit.

Ha már szóba került az „őrizetlenül hagyás”, hadd hívjam fel a figyelmeteket valamire. Igen gyakran látok hanyagul berollozott orrvitorlát. Könyörgöm, ne legyünk felületesek! Pláne akkor ne, amikor nem a sajátunkról van szó. Merev forstág esetén inkább tekerjük ki, miután kikötöttünk, és lefelé feszítve, lassan orsózzuk be újra. Ha pedig stagreiteres, akkor egyszerűen szereljük le, dugjuk a zsákba és rakjuk el. Akkor tuti, hogy nem lesz baja. És ezt ne csak abban az esetben, ha ciklon, vagy komoly frontbetörés várható. Egy hirtelen helyi zivatar is pillanatok alatt mindent szét tud tépni. Én úgy vagyok vele, hogy amúgy sem tudom biztosan, hogy másnap melyik „rongyra” lesz szükség, tehát másnap reggel csak felhúznom kell, előre elvégeztetett a leeresztés és az összehajtás. Tíz percet megspóroltam. És „sok kicsi sokra megy”, hamarabb kijutok a vízre. Még valami: ha nagy esélye mutatkozik annak, hogy levág valami nyolcvanast meghaladó bőgő távollétünk alatt, még a túraponyvát is leveszem. Azt is tudja ám cibálni, szaggatni rendesen, bármilyen jól és rugalmasan is van rögzítve.

- Hogyan spóroljunk a hellyel? A vendégplaccok száma nem szaporodik osztódással. Lesz még talán több – én remélem – de most annyi, amennyi. Bánjunk vele csínján, jusson másnak is! Minél többünknek. Kisebb teknővel ne „bitoroljunk” szélesebb jószágok számára méretezett állást.

- Tehetünk még egyebet is? Hát hogyne! Mindig is voltak és vannak, sőt még egy ideig lesznek is „neuralgikus” helyek. Jellemzően, fürtökben lógnak bennük a túrázók. Akad, ahol csak bizonyos események alkalmával, de olyanok is léteznek, amelyeken folyamatosan. Jelen esetben egy tihanyi esetet vázolnék. Méghozzá olyat, amelyik az újdonság erejével bírt. Elöljáróban megemlíteném, miszerint a hajózási hatóság, kérdésemre azt közölte, hogy „jelenleg (2018. január 15) 276 elektromos hajtással rendelkező kishajót tartanak nyilván, döntő többségük kisgéphajó. Ebből körülbelül 250 van a Balatonon”. Hurrá! Szóval hogy is volt?

Verőfényes forró nyári délelőtt, a vendégmólók tele vitorlásokkal, a partfal viszont még üres. Csurog befelé egy „villamos” – ami méreténél fogva még nem kisgéphajó – és oldalával odasimul az üres részre, élből elfoglalva vagy három szabad helyet. Két figura érkezik vele. Az egyik kiszáll, kezében a vaskos töltőkábellel. Bedugja a legközelebbi, móló végi konnektorba. Halk kattanás. Nem tölt! – hangzik a szó a hajóban maradottól –. Belöki a távolabbi dobozba. Katt! Most sem tölt! – Közben észreveszem, hogy nálam is elmúlt a „bejövő” –. Egymás után jelzi a többi hajó is, hogy áramszünet lett. Ez persze igen kellemetlen ilyen kánikulában, minden hűtő maximumon. Az akkumulátor hamar lefárad, minden romlandó megbüdösödik. Matrózunk lóbálja a zsinórt, és toporzékolva hisztizik. Fennhangon sipítja, hogy micsoda tűrhetetlen állapot, „sufni tuning” Bahart, részeges disznó „mólóbakter”, csak beszedik a pénzt és ellopják… stb. Segítségére sietek. Felvilágosítom, hogy ő verette le a biztosítékokat azzal, hogy nem a számukra rendeltetett és megfelelő szekrénybe, melyen messziről virít, hogy ELEKTROMOS HAJÓK TÖLTÉSÉRE – rá is mutatok – csatlakozott. Rám rivall, hogy ne „inzultáljam”, mi közöm hozzá, neki ne szabjam meg, hogy mit és hogyan csináljon!  – A többi túrázó, fenyegetően hallgatva, egyre nagyobb számban gyűlik körénk –. A hajóban zsibbadó másik alak meg kontráz, hogy azonnal hagyjuk békén a barátját, meg micsoda goromba fráter vagyok! – Hajóstársaim nem csupán megenyhülnek, de alig bírják visszafojtani a röhögést –. Telefon az irodába, jön a kikötőmester. „Na, már megint” mondja rezignáltan, és visszanyomja a biztosítékokat. Ő is megmutatja a megfelelő lyukat.

„Odáig nem ér el a drót” jön a frappáns válasz – mire erőt vesz vitorlázó társaimon a harsány hahotázás –. Akkor csússzanak odébb – bátorkodom javasolni –.„Azt sem lehet, mert túl rövid a kötél!” – ekkorra már a büfében ülők is az asztalon fetrengenek –. Itt láttuk elérkezettnek az időt arra, hogy a tettek mezejére lépjünk. Egy vízpumpa fogó segítségével kioldottuk a bikákra szorított „parasztcsomókat”, s a teknőt odahúztuk a szekrényhez – sipákoló kapitányával és matrózával együtt –, majd szépen, szabályosan rögzítettük. Bedugtuk a kábelt és csoda lőn! Lett nafta nekik is, megmaradt nekünk is. Helyreállt a rend. Vajon megköszönték? Tippelhettek!

Nem általánosítok és a tanulságot sem kívánom levonni. A véleményemet is megtartom magamnak. Még csak annyit, hogy kevésbé humoros körülmények között, ezt a táncot máskor és máshol, jó párszor volt szerencsém eljárni. Számíthatunk rá idén is, tehát „figyelni a töltést”.

Viszont még egy jelenségre utalnék. Hangsúlyozom, ez szigorúan magánvélemény, vagy talán inkább érzés, benyomás. Eddig, úgy teljesen magától érthető szokás, vagy beidegződés volt, hogy az egyik hajós (momentán az, aki éppen ráér, vagy tud) bármiféle kérés, vagy felszólítás nélkül a másik segítségére siet. Úgy tettekben, mint esetleg szóban. És ezt bármiféle ellenszolgáltatás elvárása nélkül teszi. A „kedvezményezett” sporttárs pedig természetesnek veszi, elfogadja és megköszöni. Legközelebb majd ő könnyít valakinek a problémáján. Az elmúlt években viszont (egyre erősödő jelleggel), az ilyen „megmozdulást” egyre többen tolakodásnak, cikizésnek, beszólásnak, provokációnak veszik, és ebből kiindulva reagálják le. És ezt borzasztó szomorúnak tartom! Ébred a kérdésem, hogy vajon miért lett ez? Gyártom az erőltetett válaszokat, miszerint a rohanó, egymást taposó élet, a „mindenki csak ellenség lehet” beidegződés, a tömegkommunikáció, ahol az a sikk, ha valakit sikerül átverni, vagy bohócot csinálni belőle… stb. Rick Csaba barátommal beszélgettünk nemrégen arról, hogy vannak szép tradícióink. És a „help megkeresés nélkül” is ezek közzé tartozik. És például az is, hogy kikötőbe nem futunk be úgy, hogy a kapitány egy szál fürdőnadrágban (félig kilógó micsodával, vagy seggel) díszeleg a kormánynál, hanem szépen fölöltözve, illendő ruházatban, cipőben tartózkodik (segédeivel egyetemben), megadván a tiszteletet a helynek és az ott szolgálatot teljesítő személyeknek. És ezt az úgymond kötelezettséget sokan közülünk egyre inkább elfelejtik. Vagy nem is tudják? Tanácstalan vagyok. Tán kikopott egyre felületesebb és sekélyesebb életünkből? És vajon mi a túrót lehetne csinálni ellene? Én mindenesetre továbbra is igyekszem „hasznossá tenni magamat”, ha szükséges, viszont kicsit körültekintőbben. Egyrészt „megnézem”, hogy kinek, másrészt eleve felkészülök rá, hogy valami gorombaságot kapok. Szóval, nem igazán vagyok okos a tuti módszer meghatározásában. Persze várom a véleményeteket és az ötleteiteket. Hátha valaki jobban tudja ezt a témát kezelni. Remélem, a lényeget tekintve érthető voltam.

Mindezek fényében akkor hát indulhatunk? Bár már itt tartanánk. Tél tábornok úr visszafoglalta állásait és igen nehezen hajlandó feladni őket. De tavasz úrfi már kirántotta fényes kardját! Bízzunk benne, hogy gyorsan és jól suhogtatja.

És nemsokára már tényleg mehetünk!

2018. március 21.  

Jó szelet (tiszta vizet): Merlin!