Némán csúszik a hajó a tükörsima tavon. Alig hagy nyomdokvizet. Sebaj, hiszen sehová sem megyünk, csak kilesünk kicsit a délutánba. Véget ért a madárvonulás. Egy hete még láthattunk megkésett, délre nyilalló fecskecsapatokat. Most csak a magasban repülő énekes rigók „csipp” hangja hallik. A tó menti fák felé húznak. Szomorú képet mutat az elárvult part. Néhol szürkés füst gomolyog, ahogy behúzódik felénk. A parázsló avar szagát hozza, és nem holmi vidám társaság által sütögetett kolbász és szalonna hagymás illatát. Érkeznek viszont északról az ez idő tájt esedékes vendég, vagy itt telelő szárnyasok. A tőkés récék közé szép számmal vegyülnek nagy kerceréce csapatok, pár hegyi és barátréce, sőt még egy–egy sarki búvár is. Jobbára magányosan úszkál. Vízhez kötött, nálunk szárazföldre nem jár. Bizalmas madár, jól megfigyelhető – mondják és írják –. Minket viszont nem tűr meg a közelében. Nyomban lebukik, és jó messze tűnik fel ismét. Nem vagyok képes lencsevégre kapni. A Balatonnál nem ad hangot, költőhelyén viszont messzire elhallatszó kiáltása jellegzetes. Nem csoda, hiszen a párok kimondottan nagy területet birtokolnak, amit keményen védelmeznek is. 

A sáraranyban izzó gázgömb egyre lejjebb kúszik, immár igen alacsony ívű útján. Én pedig egy laza, vörös hosszúlépést kortyolgatva terpeszkedem a kabin hátfalának támaszkodva. Gondolataimba merülök, felrémlenek bennem az elmúlt nyár emlékei. Mélyet szívok a „pipámból”, a kifújt füst csak szép lassan, szinte alig oszolva távolodik a szél alatti oldalon. De szép is volt az a pár túra! Pedig milyen nehezen indult.

A május teljesen kiesett. Borzasztó „ótvar” idők jártak. Hideg eső, veszett szél. Június másodikán még fűteni kellett - ki hallott már ilyet -. Nemhogy a vizet, de a partot sem lehetett megközelíteni. Majd normalizálódott a helyzet. És egy szép csendes alkonyatkor, Földvárra is befutott az első vendég túrahajó. Kikötöttek, keresték a kikötőmestert – bejelentkezni, meg (mivel nem BHZRT bérlők voltak) fizetni, és kártyához jutni. Ő persze sehol, ugyanis csak biztonsági őr volt szolgálatban. Annak pedig semmi kompetenciája az efféle ügyekben. Mi segítettünk nyomorukon (kölcsön kártyával az éjszakára), bár igen nyugtalanul, hiszen nem ismertük őket. Végül is jól sült el a dolog, reggel visszanyertük tulajdonunkat. De nem volna baj az ehhez hasonló helyzetekre, valami központi, hivatalos, szabályos megoldást találni. Az elő és utószezonban főleg.

Úgy egyébként, az egész túrázás, érzésem szerint, valahogy nehezebb, cihásabb, valamint drágább lett. Miért is? Kezdem a Porthole kártya megszűnésével. Ez ugye, az egyéb apró kedvezmények mellett öt térítésmentes éjszakázási helyet biztosított havonta. Fűzfő, Partfő (Kenese), BLYC, Vonyarcvashegy és Keszthely. Az első kettő pont ott volt, ahol más kikötő nem létezik. Tehát a keleti sarok sajnos bezárult számunkra. A kibocsájtott Vitorlás Kártya egyelőre nem pótolja, hiszen csupa olyan kedvezményeket tartalmaz (méregdrága apartman bérlés, elegáns chartercégtől hajókölcsönzés, márkás vitorlák és ruházat vásárlás, minőségi turizmus szerinti, aranyárakkal dolgozó „fine dining” helyeken pár százalék… stb.), amire egy átlag, viszonylag behatárolt költségvetésű túrázónak az ég egy adta világon sem igénye, sem szüksége a legcsekélyebb mértékben sincsen.

A vendéghelyek száma is érezhetően csökkent. Többet átminősítettek bérleménnyé (Balatonszemes úszó mólók végei). Ez persze, borítékolható volt, ugyanis a kikötők gyakorlatilag megteltek. Pár placc még Balatonfenyvesen kapható (hétről hétre fogy), néhány apróbb magánkikötőben esetleg szerencsével akadhat. Bár, amint hallom, például Vonyarcvashegyen is várólista van. Ott egyébként, a büfében már meleg kaját is sütnek. Másik kellemetlen nehezítésként a TVSK felé életbelépett, főszezonra vonatkozó korlátozást említeném. Mit mondjak, egyáltalán nem örültem neki.

Mi lehet a megoldás? Mivel az igények csökkenni ugyan nem fognak, gőzerővel kellene építeni a kikötőket. Hosszú megtérülésű, de igen jó üzlet. – Tudom, kívülről könnyű a számat jártatni –. A következő helyeken például a legcsekélyebb környezetrombolás (nádirtás) nélkül meg lehetne tenni, méghozzá Badacsonnyal megegyező formában: Györök, Almádi és Tihany. Szemesen a negyven méteres mólóhosszabbítást, Csopakon az úszómólók kihelyezését, Füreden, a keleti oldalon, hullámtörő védőmű megépítését kellene elvégezni. Révfülöpön ugyan elindult valami, de évek óta húzódik. Műszaki kérdések megvitatása helyett politikai csatározások, felpiszkált, félrevezetett emberek hatalmas ellenszenve, önjelölt környezetvédők eszement beadványai (…nagy rajcsúr lesz, a kötelek csattogása károsan befolyásolja a tehenek ellését, zavarja a vándormadarak vonulását… stb.) hátráltatják. Pedig sokat segítene a helyzeten. Nagyon kellene, hiszen a többnapos ünnepeken gyakorlatilag lehetetlenné vált a túracélpontokat jelentő (fogadó) helyeken való vendégeskedés.

Bár nem tartozik szorosan ide, de nagyon piszkálja a csőrömet egy elharapódzó jelenség. Tudom, üzletpolitikai szükségszerűség hozta létre. A következő: új hajót kikötőhellyel együtt árulni – másképpen igen nehéz –. Mi is történik (legtöbb esetben) a valóságban? Felvásárolnak (irreálisan jó pénzért) eladó (jó állapotban lévő), viszonylag kisebb, Balatonra való, túrázásra alkalmas vitorlásokat (elhappolva a valódi, de kisebb pénzű, vízen kirándulni vágyó vevők elől). Természetesen a bérelt helyekért. A cölöpöket szélesebbre rakatják, így már befér a „tengerjáró bödön”, amit vízretesznek, kikötnek. Majd el sem mozdul egész nyáron. Végezetül, úgy ahogy volt, ősszel kidaruzzák. Nesze neked vitorlás turizmus.

Másik gondolat. A szezon csúcsán (csúcsain) a kikötőkben dolgozók valami embertelen munkát végeznek, iszonyú túlterheltségben vannak. Értem ez alatt elsősorban a kikötőmestereket, akik a messze elégtelen körülményeket legyőzve, eredményesen fáradoznak értünk, hogy mi, bérlők, vendéghajósok, biztonságban és jól érezzük magunkat útjaink során. Hallgatva némely „társunk” pejoratív, alaptalan, bántó, sokszor a becsületsértés határát feszegető megjegyzéseit, beszólásait. Ide tartoznak még (és nem másodsorban) a kikötői éttermek (kerthelyiségek) munkatársai. Messze erejükön felül teljesítenek. (A fényvarázs utáni napon Jutka és Dia úgy nézett ki, mint egy-egy háromnapos hulla, akiket végül egy kiadós nyavalya tett a tepsire. Érdekes, hogy Zsófin nem látszott, bár piszok fáradt volt ő is. Pár kilométerre innen, szinte minden hétvégén teltház van. Olyan a forgalom, hogy a felszolgálókból csak vonalakat lehetett látni. Mégis, amikor szóltam a „sötétkék csíknak” /Anita/, amint éppen tálakkal száguldott valakikhez, hogy kérek, – talán egy hosszúlépést –, két percen belül hozta, pedig abban sem voltam biztos, hogy hallotta. Elkezdtem figyelni, és többször is láttam hasonlót. És nemcsak Anitánál. És az őrület kellős közepén csak elhangzik az oly jóleső kedvesség: „Hogy ízlett, drágáim?!”).

Hadd tolmácsoljam tehát hálás köszönetemet mindnyájatoknak. A magam, vitorlázó, meg mindenféle csavargó, kiránduló, természetszerető, Balaton imádó, kocsmatöltelék társaim nevében. Tehát nagyon – nagyon szépen köszönünk mindent! És a következő bekezdés nem ellenetek, vagyis a párnapos rekreációs pihenőről szól.

Hanem az idő előtti, még a szeptember elsejét sem kiváró, télire bepakolt, végleges „rolóhúzás” ellen. Nagyon sok helyen tapasztaltam azt, hogy akik tavaly még javában üzemeltek akár október közepéig, most augusztus huszadikát követően, azonnal bezártak. Mert „nincs vendég”. Persze, mert mindenen lakat éktelenkedik – „huszonkettes csapdája” –. Megjegyzendő, miszerint a megfizethetetlen „fine dining” csehók (a kovászos uborka levesükkel, meg a „pötty – pötty, vesszőcske” újragondolt vackaikkal) jórészt nyitva tartanak. Szóval a szezon megnyújtásának ügye nem előre, hanem hátrafelé mozdult. Nagyon sajnálatos! Hathatós megoldási javaslatom nincs. Ami lenne, az messzire vezet, úgymint a vásárlőerő növelése, munkabérek felzárkóztatása, programok szervezése, csábító kedvezmények bevezetése… stb.

Maradjunk még a vendéglátóhelyeknél. Bátorkodom kijelenteni, hogy a strandokon árusító büfék kínálata viszonylag széles, a választék kimondottan vonzó, viszont a minőség és a körülmények a legtöbb esetben elkeserítően hitványaknak bizonyultak (háromnapos avas, odaégett sütőolaj, romlott hús, penészes kenyér). Az egyéb helyek, (kikötői, vagy annak közelében található) éttermek, vendéglők és falatozók árai némileg emelkedtek – érthető módon –. Van, ahol ezt úgy oldották meg, hogy az adagokat radikálisan csökkentették, néha zavaró módon (rántott gomba hasábbal: tavaly még öt darabot tartalmazott, idén már csak hármat, ami többeknek kevésnek bizonyult). – Ezt, az általam egyik legjobb (kedvenc) kikötői kerthelyiségében tapasztaltam, illetve jelezték többen is. –

Szégyellem magamat, hogy ennyi negatívummal traktálom kedves olvasóimat, igyekszem mielőbb befejezni. Például azzal, hogy eszünkbe jutott valami. Van ugye, a „minőségi turizmus” fogalom. Ez előttünk kellőképpen le lett járatva (éjszakánként hatvannégyezer forintért apartman, fejenként tizenötezerért ebéd, ócska, ízetlen, kevés, nemszeretem koszt… stb.). Ezzel szembeállítva (vagy mellé rendelve) találtuk ki, az „igényes turizmus” meghatározást (jobb kifejezés nem jutott eszünkbe), az alábbi kritériumokkal:

• Jóízű, valódi, gusztusos ételeket adjanak, megfelelő mennyiségben, kifogástalan minőségben.

• A végszámla összege megfizethető legyen, az ár–érték arány figyelembe vételével, természetesen pontosan fedve az elfogyasztott fogásokat (ne legyen átverés).

• Az evést–ivást kulturált, esztétikus, kellemes és tiszta körülmények közt lehessen megtenni, zavaró körülmények vagy atrocitások nélkül.

• A felszolgálás elfogadható időintervallumban, megfelelően udvarias formában történjen.

• Elő és utószezonban is fogadjon vendégeket, legyen használható elérhetősége, ahol érdeklődni lehet az aktuális nyitva tartásáról.

Tisztában vagyok vele, hogy ezt a színvonalat és árfekvést nem mindenki tudja (nap, mint nap) megfizetni. Momentán én sem. Reggeli – ebéd – vacsora konfigurációban pláne nem. Viszont, kedves olvasóinkkal folytatott beszélgetéseim során igen nagy igényt véltem felfedezni az e-féle kocsmák iránt. Az elkövetkezőkben, a !TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT! listát, ebben a szellemben fogjuk szerkeszteni. Legalábbis, az ilyen kritériumoknak eleget tevő krimókat megjelöljük.

Ennyit a vendéglátásunkról. Még két, teljesen más jelenséget említenék meg a „Psalmus Hungaricus” keretében. Kezdem a „nagy totállal”. Útjaink során, oroszlánrészben, amennyire lehet, a partok mentében hajózunk és élvezzük a látványt. Csodáljuk a nádasokat, madarakat, a kormoránt, amint széttárt szárnyait szárítja valami karón ülve. Távcsővel belesünk az öblökbe. Látunk récéket, szárcsákat, sőt még nemes kócsagot is, amint szivárványos öklére vadászva, merev tekintettel gázol az alacsonyban. Szemléljük a településeket, gyönyörködünk abban, ahogy templomaikkal, apró nyaralóikkal, vagy régi tanyáikkal, makettet formázva díszítik a dombok lankáit. És egyre több helyen vág orrba, töri darabokra a képet valami ocsmány, sokemeletes szürke monstrum, ami a part mellett terpeszkedik, háttérbe szorítva, kitakarva a tájba illő dolgokat. Darabokra hullik az idilli kép. Szinte mindenütt, amit látószögünk befog. Persze az ilyesfajta borzalmak előtt a nádas is eltűnt. Kiegyenesített betonpart, stégek, napernyők, heverőágyak foglalták el a helyét. És az e-féle építkezések nyomán kialakult helyzet, sajnos visszafordíthatatlan. Sürgősen véget kellene (kell) vetni ennek a terjeszkedésnek, vagy helyrehozhatatlanul elrondítjuk tájainkat, tönkretesszük szeretett Balatonunkat. Elpusztítjuk környezetünket, kiirtjuk a természetet. – Hű, de kemény vagyok. Mindezt azért, mert nekem speciel nem tetszik valami? Lehet, hogy másoknak meg igen! Sebaj, akkor is tele torokból üvöltök ellene. – Hová is vezet mindez? Lássunk egy következményt.

Keszthelyen ugye kiirtották egy jelentős területen az ősrengeteget (mocsári fákat, bokrokat, cserjéket, nádasokat), amelyen keresztülszivárgott a városból levezető esővízcsatorna (csak az ördög tudja, még mit és hol csurdítanak bele). Most, az épülő (megépült) apartman házak mellett, betonozott mederben egyenesen a tóba folyik úgy, ahogy van. Ömlik befelé a foszfor, meg mindenféle egyéb nem kívánatos szerves tápanyag. Lett is júniusra akkora kékalga virágzás, hogy a Balaton vize zöldben eozinálló sűrű, nyúlós takonnyá vált. Pusztultak az apróhalak, sem fürdeni és strandolni, sem motort beindítani (eltömődik a hűtővíz beszívó szűrője) nem volt tanácsos. Augusztus huszadika környékén pedig oly mértékű árvaszúnyog invázió kerekedett, hogy alkonyat után, a tavon (és környékén) egyszerűen nem lehetett sem hajózni, sem megmaradni. A fényvarázson szinte belefulladtunk a rajzásba. – Hű, de ronda alaptalan, rosszindulatú csúsztatás! Fúj, a belem jön ki! Ennek semmi köze az építkezéshez… fogják a fejemhez vágni. –  De én akkor is ezeket láttam és éltem át https://24.hu/tudomany/2019/09/05/balaton-alga-algainvazio-algaviragzas/ . Egyszer már megtörtént, és akkor is így kezdődött! „A tó az 1900–as évektől mintegy hetven éven át, egy számunkra értéket és kiindulási alapot jelentő stabil biológiai állapotot talált. Ez többek között 5 mg/m3 körüli algaszámot és megközelítőleg 1500 t őshonos halfogást jelentett. 1965 tavaszán a tó vizébe jelentős mennyiségű, nem meghatározott eredetű és nem bizonyított összetételű méreg került. Ötezer tonna hal pusztult el. Még ez év nyarán, a keszthelyi-öbölben kialakult az első jelentős algavirágzás. 1973 nyarán az egész nyugati medencére kiterjedő algaburjánzás lépett fel, ami kipusztította a teljes nyílt vízi hínárállományt. 1982 és 1983 évre tehető az egész tóra kiterjedő algaburjánzás, melynek következtében a keleti medencéből is eltűnt a hínár. 1985-től figyelhető meg a nádasok visszaszorulása, leromlása, kipusztulása. A tó immunrendszere súlyosan megsérült, így az algaszám 50 mg/m3 értéken stabilizálódott.” Ugye ismerős az idézett szöveg.  Ezért ordítok, mint az árverési tehén!

Micsoda impozáns látvány! Hatalmas kikötő, árbócerdő. Szívet–lelket melengető. Én legalábbis imádom. pláne, hogy az elmúlt időszakban alaposan rendbe rázták őket. Tovább javult a tisztaság és rendezettség, kicserélték a hibás berendezéseket. Ez leginkább ott látszik, hogy eltűntek a korhadt, lötyögő farcölöpök, törött kikötőbikák.

És a csodált Balatonunk! Meg szeretett országunk „… Ha a föld isten kalapja,
Hazánk a bokréta rajta! Oly szép ország, oly virító, Szemet-lelket andalító…” (Petőfi Sándor). Szóval remek dolog vitorlás hajóval túrázni ezen a tájon. Nekem a mindenem. És másoknak? Úgy érzem, nem vagyok egyedül. Vajon többen lennénk, mint tavaly? Megfigyeléseimből kiindulva, egyértelműen igen! Szinte minden alkalommal, amikor vendégeskedtem valamelyik kikötőben, találkoztam hozzám hasonló, csavargó társaságokkal. Beszélgetéseinkből kiderült, hogy jellemzően három – négynapos túrán vannak, és viszonylag nagyobb távolságból érkeztek. Jó néhány esetben viszont egyhetes, vagy tíznapos, a teljes tavat bejáró kirándulókkal hozott össze a jó szerencsém. Rendkívül örvendetes! – Hízik a májam, hogy talán nem teljesen hiába hintem az igét. –

Az is megelégedéssel tölt el, hogy számos alkalommal jelentkeztek ki távolba induló hajósok a honi kikötőjük kikötőmesterénél, megjelölve a visszaérkezésük időpontját. Addig tehát felszabadították bérelt helyüket, lehetőséget adva arra, hogy a személyzet vendég vitorlást helyezzen el ott. Nagyon hasznos dolog! Mindenki jól jár és kár senkit sem ér. Jelentősen segítünk úgy egymáson, mint a BHZRT (vagy más cég) munkatársain. Ugye, Ti sem felejtitek el ezt megtenni?! Nagyon szépen köszönöm!

Ha már kedves kódorgó társaimnál tartunk, úgy látom, hogy hajózó tudásszintünk is szignifikánsan emelkedett. Szinte nem is láttam olyat, hogy ordítóan rosszul, vagy bénán kötött volna ki valamelyikünk (ez a túrázókra vonatkozott). Azt viszont igen, hogy szépen, lassan, előkészített kötelekkel, farcölöpökre a hurkot felhelyezve, koccanás nélkül csúsznak be a stégig. És a bikának is csak az egyik ágát felhasználva, előírásszerűen csomózzák a köteleket, nem rágubancolva az előttük érkezettre, vagy egyéb galibát okozva. Dicséret érte! És köszönetem az odafigyelésért!

Folytatva a „hurrá propagandát”, azt is tapasztaltam, hogy a tekergők hajói, úgy a béreltek, mint a sajátok, jobb állapotban leledzenek, illetve vannak felszerelve (alkatrészek, kötelek), mint az elmúlt években. Nagyon helyes.

Essék szó a – folyamatosan bírált és pocskondiázott – viharjelzésről. Nekem nem volt vele bajom. Azt ugye tudjuk, hogy a Meteorológia előrejelzésénél, két napon túl, a bizonytalansági ráta igen nagy. Ja, a Kárpát-medence. Viszont ezen belül, a frontbetöréseket, pár óra pontossággal prognosztizálják (érdemes több szolgáltatót figyelni). A parti villogókat ugyan napfényben igen nehéz észrevenni, jóformán csak annak sikerül, aki tudja, hogy merre keresse. Adott esetben használjunk távcsövet. Hadd éljek egy konkrét esettel. Legutóbbi túránkon Füredről már reggel elindultunk Földvárra, mert folyamatos szélerősödést követően, a „százas balhét” tizenhat órára ígérték. Persze ebédre, rendben haza is értünk https://porthole.hu/cikk/12507-osz-urfi-szomorkodik . Telt–múlt a délután, Zamárdiban figyeltünk, a bőgő elmaradt. Azaz, tizennyolc óra körül jött egy ötvenes-hatvanas löket, úgy húsz percig. Indokolatlan volt tehát a „másodfok” már tizenöt órától? Ezt gondoltam, amíg be nem kapcsoltam a televíziót, és nem láttam az esti híradót. Fonyód és Boglár között égszakadás, földindulás. Fák hevernek mindenütt, a vasúti közlekedés szünetel, felsővezeték darabokban, husángok a síneken. Tehát jogos volt a jelzés, helyesnek bizonyult. Az pedig, hogy úgy huszonegynéhány kilométerrel nyugatabbra vágott le, és mi itt nem éreztük, teljesen mellékes. A veszély igenis valós volt. Sokszor tehát alaptalanul szitkozódunk, hogy „nem is jött semmi”. Dehogynem, csak picit odébb. Ekkora pontosságot pedig még a „Vén Kaporszakállú” sem képes meghatározni. Gondoljunk ennek utána, és kezeljük a maga helyén. Csak azután bíráljunk.

Más téma. Kellemesebbé, élménygazdagabbá lettek idén a túráink. Több és nívósabb kulturális látnivalót tekinthettünk meg. Gondolok itt nem csupán a Vaszary és a Jókai Villákra, a Tihanyi Kogart Galériára, Fonyódi Múzeumra, vagy az Almádiban lévő Vasút Art-járóra. Idén jó néhány egyébbel is megismerkedhettünk (Keszthely Látogatóközpont), ahol hasonlóan az előzőekhez, valódi értékeket, komoly műalkotásokat, esetleg eredeti, a múltból megőrzött kincseket tártak elénk. Szeretném hinni, hogy tendenciává válik nemzeti vagyonunk megőrzése, és reprezentatív körülmények között történő, szervezett és biztosított módon való hozzáférhetővé tétele – és nem a korunk igényeinek kielégítésére törekvő eszetlen görcsölés. Méghozzá, a mindennemű klasszikus értékek totális mellőzésével járó olcsó, bóvli, interaktívvá és gyermek (család) baráttá erőltetett átalakítással (Keszthely, Balaton Múzeum, vagy Badacsonyörs Folly Arborétum). – 

Jó volt tapasztalni azt is, hogy egyre több helyen rendeztek – néha túl szerény publicitással – különféle vásárokat, „napokat” és jópofa, ötletes fesztiválokat (Siófok, Csülök fesztivál). A vásárlás, evés-ivás mellett a színpadokon műsorok zajlottak. És itt jön a lényeg: egyre inkább megállapíthatóvá vált, hogy a mindenféle (felkapott) „majom celebek” helyett képzett zenészeket és táncosokat, elismert – és nem közismert – tehetséges művészeket lehetett látni. Igen jól éreztük magunkat, nem egyszer.

És úgy általában is. Szép és jó volt. Szavunk nem lehet. Maradjunk ennyiben.

Enyhe szellő támad, a közeledő hidegfront szívótereként. A nap is lebukni készül. Kizökkenek elmélkedésemből, visszasuhanunk telephelyünkre.

Kellet a lelkemnek ez a délután!

2019. október 16.

Jó szelet (tiszta vizet): Merlin!  Társszerző, ötletgazda : Csere Imre kapitány