Megállunk a tájháznál. Persze (hétfő lévén) zárva. Ezt benéztük. Kívülről azért körbejárjuk. Szépen rendben tartják. Majd legközelebb. Tovább gurulunk és beállunk a Szamárkő melletti parkolóba. Megvizslatjuk e jeles sziklát. Számtalan legenda övezi. Az egyik szerint erre járt a gyermek Jézus Szűz Máriával és Szent Józseffel szamárháton – na, ez kétségtelenül így is volt –. Az állat pedig lelegelte a szikla oldalán kinőtt fűcsomót, ezért lett a kő neve Szamárkő. Íze viszont nem nyerte meg a tetszését – ismerve a kőhegyi borok némelyikét, számomra hihetőnek tűnik – feldühödött és beletaposott. Csoda lőn, otthagyta patájának nyomát. Eddig rendben van. Kisjézusunk viszont megbillent, s nehogy szégyenszemre sárba huppanjon, pici talpával megtámaszkodott a kövön, s az Ő lábnyoma is megmaradt, hirdetvén itt jártát. Minden kétséget kizárva így történhetett. Lényeg, hogy maga Jézus is megfordult szeretett városunkban, személyesen. Ki nem hiszi, járjon utána!
Vallják még, hogy nevezetes kavicsunkat valamelyik tihanyi tűzhányó lódította át ide. Vagy a vízözön hagyta itt – éppen megeshetett, nem zárja ki az előző bekezdésben állítottakat –.
A sorok vén pincéinek mélyén viszont más titkokat is suttognak. Hajdanában élt itt egy álomszép leány, kinek kegyeiért valami gazdag ember izomagyú fia, meg egy szegény, árva pásztorlegény versengtek. Majd megjelentek az ilyenkor szokásos egyéb szereplők, úgymint a hűséges pulikutya, továbbá egy borissza, de szilárd hitű, jóságos pap, a zord apa, meg valami rusnya vénasszony, egy kecske, és maga az „ürdüng” (ördög), aki szamárbőrbe tudott bújni – képes rá –. Folyt a történet, mint bővizű patak, a fiatalok szerelme egyre terebélyesedett. S ahogyan az illik, a legreménytelenebb helyzetben, amikor már minden veszni látszott, felszínre bukkant az igazság, győzedelmeskedtek a jók, egymáséi lettek, akiknek kellett, őket illette a vagyon is, meglakoltak a gonoszok. Elveszett az ebül bitangolt kincs, világgá futottak szégyenükben, az ördög belebukott ármánykodásába, majd alászállt a pokol fenekére. Utoljára viszont még rálépett kövünkre hátrahagyván patájának lenyomatát. A fiatalok egybekeltek, s frigyük gyümölcsével idelátogattak. A kisded rálépett a sziklára, s pici lábának nyoma örökre belevésődött. Mese, mese, meskete, így ér véget a mese, fele igaz fele álom, ha nem hiszed azt se bánom!
Van itt mendemonda annyi, hogy sose fogy el, ki-ki, választhat kedve szerint. Mi viszont felsétálunk a Kőhegyi-kilátóhoz. Csodaszép a panoráma. Főleg az, hogy oszladoznak a felhők. Megyünk tehát tovább az erdőbe. Mióta megépült az autópálya, ezt a területet levágta a somogyi erdőségektől. Vadhíd nem épült, így szarvast – őzet még elvétve sem látni. Vaddisznó nyomokat viszont igen. Elég sűrűn. Egyáltalán nem örülök neki, ugyanis elzárt területen kódorognak. És amennyiben második ellés is volt, az „emse Emese” hangulata ez idő tájt pokoli, ugyanis érzi, hogy megkésett malacai sorsa megpecsételődik, amennyiben vastagabb hó esik. Nem nőnek akkorára, hogy hasuk felülemelkedjen a hideg takarón, s akár pár nap alatt úgy felfáznak, hogy elpusztulnak. Tehát figyeljünk a csörtetésre, ugyanis az anyakoca mindenre támad, ami mozog. Mi is nagyon csendben osonunk, szerencsére nem találkozunk velük.
A front viszont elhaladt felettünk. Minden reményünk megvan rá, hogy holnap vízre szállhassunk.
Így is történik. Egyikünk már kora reggel kifutott és megcélozta Badacsonyt. Mi kétórás késéssel – műszaki probléma lépett fel – követjük. A déli part mentén oldalszelezünk. Lellén megállunk egy gyors ebédre (Amígó étterem). Nagy örömömre szolgál, hogy a kikötőiroda előtti füstifecskefészekben kismadarat etetnek szülei – talán stabilizálódik állományuk –. Folytatjuk utunkat, s röpke óra elteltével, Boglár előtt összefutunk harmadik hajónkkal. Együtt préselünk Badacsony irányába.
Közelítve a kikötőt, hívjuk a már ott lévő barátainkat. Késő délután lévén tragikus a helyzet. Valamennyi vendéghely foglalt. Szerencsére éppen indul a szomszédjukból egy vitorlás, melynek cölöpjeit – nem kis fáradtsággal – sikerül szabadon tartaniuk huszonötösünk számára. A Rheát pedig bepaszírozzuk arra a bizonyos „nulladik” vendégállásba, melyet már sűrűn benőtt a nádas, elfedvén belső farcölöpjét. Oda más nem mer állni, jórészt észre sem veszik. Szóval ilyet még nem éltem, hogy sima keddi napon telt ház legyen e kikötőben. A később érkezők kénytelenek visszafordulni, vagy továbbmenni. A kikötőmesterek, bár mindent elkövetnek, ami emberileg lehetséges, ám csodát tenni nem tudnak. Végigjárom a megtelt vendégstéget. Áll itt mindenféle náció. Olasz rendszámú verseny yolle – láthatóan napok óta magára hagyva –, meg vagy három tisztességes méretű charter – gondosan lezárva, utasok vagy rajta éjszakázók nélkül –. Állítólag négy napja érkeztek, a „túrázók” (gurulós bőröndjeiket húzva) beköltöztek a Hotel Bonvino Wine & Spa lakosztályaiba. Majd jött a viharos időjárás, eltűntek skipperekkel együtt, a teknőket pedig még nem vitte el a tulajdonos. Ennyi. Szóval több minden szerencsétlen dolog játszik közre a „nincs hely” vis maior kialakulásában.
Másnap bőséges reggeli a Kikötő étteremben, majd hegytámadásra megyünk. Körüljárjuk a hajdani kőfejtési helyeket. Több helyen látunk szervezett fakivágásokat, erdőritkítást. Nyilván szükség van rá, ha én nem is látom az értelmét. Ami viszont felháborít, hogy az egyik bányaudvaron, valaki nagy mennyiségű szemetet helyezett el. Rettenetes ronda látvány! Hogy ki az ördög cipelte ide fel ezeket a lomokat? Lehet, hogy hajléktalanok vertek tanyát, majd szép emléküket hátrahagyva elvonultak. Mindenesetre jelentjük az önkormányzatnak. Nagyon nem szeretném, hogy így maradjon. Száradna le a keze azoknak, akik ezt csinálták. Azon túl, hogy természetvédelmi terület, még környezetszennyezést is okoz. Ilyet, itt még életemben nem láttam. Jó, nem pufogok tovább. Végigjárván a kört, alaposan megéhezünk. Betérünk a Rózsakő borpincébe. Legutóbb, vagy öt éve tévedtem be ide, akkor nem voltam elragadtatva. Most sem. Kedvesek, aranyosak, udvarias a kiszolgálás, szép a panoráma. A frissen sültek kitűnőek, viszont a balatoni halászlé számomra majdnem ehetetlen. Ez van. Viszont tudtunk valamit ebédelni a borospincék végiglátogatása előtt. A Hordó terasza tele vendégekkel, Imre is megvan. A Kéknyelű mellett végre nyitva találjuk a Langalló házat. Ismét lettek jobbnál jobb borkorcsolyák. Ideje volt.
Összegezve: Badacsony ismét a régi formáját hozza. Megtelt szomjas vendégekkel. A „görbe napot” követő reggelen, bőséges kaja után, még időben sikerül elindulnunk. Szél is akad valamicske, így még délelőtt elérjük Szigligetet. És uram fia, szinte üresek a vendéghelyek. Simán befér mindhárom teknőnk. Marcsinál (Kikötő étterem) belakmározunk. Majd, mielőtt a várhoz másznánk, visszamegyünk a hajókhoz. Meglepődve tapasztaljuk, hogy valamennyi vendégcölöp gazdára lelt. Lehet, hogy jó pillanatban érkeztünk? Nyilván. Szerencsénk volt. Most már süthetnénk. Persze, sorban jönnek a hajók. A kikötőmester pedig lázasan telefonál, hogy az üresen tátongó bérelt helyek közül ki az a tulajdonos, aki éjszakára nem tér haza. Hova tud esetleg még valakit elhelyezni. Szélmalomharc! Igen nehéz helyzetben vannak Ők is, a túrázókkal egyetemben.
A várat szépen építik. Működnek a nézőkék, több szobát (termet) rendbe hoztak és nívós kiállításokkal rendeztek be. Nagyon tetszik. A konyha ismét megnyílt, a középkori szakács még illusztris segítséget is kap kedves túrázó társunktól a gulyás kotyvasztásához.
Lefelé sétáltunkban, a templom mögötti színpadról nívós zene hangjaira figyelünk fel. Egy vér profi táncegyüttes tartja utolsó próbáját az esti előadást megelőzően. Remek. Kulturális programok is vannak. A Cukrászdában is várni kell szabad asztalra. Szigliget tehát él. Ezt is örömmel konstatálom. Az Eszterházy pincét viszont zárva találjuk. Sajnálatos.
Reggel búcsút veszünk egyik hajónktól. Vissza kell térniük Földvárra, ugyanis eddig tartott szabadságuk. Megköszönjük a részvételt, puszi innen - onnan, s tovább indulunk, ők balra, mi jobbra Keszthely felé. Elég nyögvenyelősen megy a dolog. Akad ugyan valamennyi szelecske, de hol innen, máskor onnan, leginkább szemből. És nagyon sovány. Nehezen érjük el Balatongyörököt, azután csak befordulunk a Keszthelyi-öböl vizére. Gábor barátomnak jeleztem telefonon érkezési szándékomat. Persze dugig van a Keszthelyi Yachtkikötő, de megkísérel valahogy helyet szorítani. Befutás előtt ismét zargatom hívásommal a pontosításért. Örömmel közli, hogy sikerrel járt. Ad egy másik számot, ahol eligazítanak a helyek hollétét illetően. Azaz, csörgetésem után tüstént kiröppen egy motorcsónak, és a szolgálatos kikötőmester szépen egyenként bekalauzol bennünket. Ezt nevezem gondoskodásnak. Bár van némi helyismeretem, betaláltam volna magamtól is, viszont igen jólesik az efféle odafigyelés. Nagyon szépen köszönjük!
Az Íz Part ismét kitesz magáért, tele hassal taxizunk fel körülnézni a városban.
Idén harmadszor járunk e nemes városban, legutoljára a múzeumok éjszakját töltöttük itt. Pazar volt, mit ne mondjak. Kíváncsian várjuk, most miféle új csodákban lesz részünk? A kastély szökőkúti oldalán nagyméretű, meglepő anyagokból készült alakok ácsorognak. Hű, de ötletes! És különleges. Régen jártunk magában az épületben, tehát megnézzük. Ugyanolyan szép, mint volt, viszont a tükörterem csak zárt ajtaján átlesve látható. Kár! Viszont vászonpapucsot nem kell cipőnkre húzni. Pedig nem mindenütt van szőnyegtakarás. Nem értek egyet a megszüntetésével.
A madárparkban is élnek a jószágok. Két pici páva is kibújt a tojásokból. A libák szépen, „libasorban” közlekednek, elől a gúnárral. Még beköszönünk szeretett Kályha múzeumunkba, majd irány a közforgalmú hajóállomás. Egyenest a mólóra megyünk, felderíteni a fejlesztést. Két szép fürdőszobát rendeztek be a hajósoknak, kártyával nyitható módon. A semminél jóval több, köszönjük szépen. Viszont a védett oldalon való kikötés szinte lehetetlen, ugyanis mindenféle úszó alkalmatosság foglalja el a vendéghelyeket. Szerény véleményem szerint nem itt kellene őket tartani. Na, mindegy, végső esetben ezen az állomáson is lehet biztonságosan éjszakázni.
Vacsora a Madison pub & restaurant !TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT! étteremben. Itt is szinte telt ház figyelhető meg. A színvonal szokásosan remek. Eszünk, iszogatunk, beszélgetünk. Közben csendben beesteledik.
Reggelre tűrhető északi kerekedik. Megköszönjük a szíves vendéglátást, neki is veselkedünk. Viszonylag hosszú út vár ránk, ugyanis Fonyód a célunk. Reffelve krajcolunk Balatongyörökig, majd a szembe guruló, méteres hullámok elől bebújunk a Szigligeti-öbölbe. A szél is mérséklődik, tehát kieresztjük teljes vásznunkat. Tudjuk is nyerni a magasságot rendesen a viszonylag simább vízen. Jóval a levesnóta után érünk a kikötőbe.
Bár még akad két szabad vendéghely, a legbelsőre állok, méghozzá az okból, hogy a társ hajónkat a szélső cölöpön osztozva, pufferrel az oldalunkra tudjuk kötni úgy, hogy az orráról még ki lehessen lépni a stégre. Mint utóbb kiderült, először értetlenül nézte – a monitorán – Gyuri (kikötőmester) barátom munkálkodásomat, majd rájött célomra. Meg is köszöni fáradozásomat, hogy megspóroltam egy helyet. A Makkosban aztán végre alaposan bekajálunk. Itt persze kitűnő és valódi (Herman Ottó féle recept) a Balatoni halászlé. A délutánt ellustázzuk, ugyanis erősen megfogyatkoztak ennek a városnak a látnivalói. A Várhegyi szép kilátót szétrágta a kerti cincér, bizonytalan ideig nem látogatható (a Sipos-hegyi viszont működik). Múzeum csont keményen zárva. A vitorláskikötő sorompójával szembeni partot pedig úgy lekerítették a kutyás fürdetőhely okából, hogy még egy méter kijáratot sem hagytak a parti rét sarkában. Nehogy már valaki megcsodálja a naplementét. Csupán a félreértések elkerülése végett, az ebekkel semmi bajom, hanem az emberekkel! Rettenetesen utálom a rácsokat, meg a kerítéseket! Pláne, amikor a partot zárják el. Legtöbbször teljesen értelmetlenül. Ennyit ér a Balaton törvény? Nagyon haragszom miatta.
Ténfergésünk során megakad szemünk egy kávézón, melyet Cool Cafe néven illetnek. Ide jövünk másnap reggelizni, ugyanis korai nyitást ígérnek. Ez teljesül is. És igazán remek ételekkel szolgálnak gyorsan, kedvesen, udvariasan. Az áraik viszont nagyon-nagyon borsosak. Ja, a minőségért fizetni kell. Szóval határeset, talán beférne a túrázóknak ajánlottak körébe. Döntsétek el!
Bőséges reggelivel hasunkban indulunk tovább. Célunk Balatonboglár. Enyhe északnyugati lengedez. Egész tűrhetően húz. Néha szinte eláll, majd ismét feltámad, kicsit más irányból. A szélcsendes lavórokat használjuk ki egy-egy fürdésre. Igen jólesik ebben a forróságban. Elfogadható időben oda is érünk. Szerencsénk van ismét, mert még egy szem vendéghely szabad (másik hajónknak bérelt állása van, ugyanis itt honol). Irány az Erzsébet étterem. Ejtőzés, majd megyünk a kápolnákhoz. Tizenhéttől huszonegy óráig tartanak nyitva, hétfő kivételével. Nagyon okosnak tartom, hiszen a déli forróságban úgyis a vízben tesped a nép. A kiállítás is tetszik. Baksai József és Kondor Attila Az üdvösség útjai című tárlatát látjuk. Érdekes, szép és nívós. Pár kép egyenesen elgondolkoztató számomra.
Csak gratulálni tudok hozzá. Lesétálunk a szabadstrandra. Meglepődve, félelemmel vegyes kíváncsisággal akad meg szemem azon, hogy mindenfelé, nagy mennyiségű rács panel látható, szép, rendezett halmokban, felhasználásra várva. Mi a rákot akarnak itt lekeríteni? Beülünk a Bárka Kávézóba a Csavargőzös mellett szokásos koktélunkra. Itt tudom meg, hogy a bornapok, azaz a Boglári Szüreti Fesztivál kerül megrendezésre augusztus 18-22. között. Idén viszont fizetőssé tették a belépést. Így a Parti sétánnyal egyetemben, körberácsozzák az egész területet, ahova fejenként 2400 Ft. leperkálását követően szabad belépni. Igaz, a jegy egész napra érvényes. Le vagyok döbbenve. Ugyanis elismerem, vannak neves fellépők a műsorban, akik nyilván nem ingyen szerepelnek. Jó. Akkor a színpadok környékét kellene leválasztani. Akik viszont csak a bodegákat akarják végigtesztelni pár korty borocska vagy pálinka erejéig, a programok hallgatása - nézése nélkül – mert nem érdekli őket – nem szabadna kizárni. Hőbörögnek is rendesen úgy a hajósok, mint az egyéb itt nyaralók. Nem is alaptalanul. Borítékolom, hogy az árusok is rosszul járnak, hiszen a forgalom jelentős visszaesésére számíthatnak. Én például biztosan nem fogok harminchatezer petákot kipengetni azért, hogy egy tizenöt fős túrázó társasággal megkóstoljuk a környékbeli dombok jeles nedűit. Szóval szerintem ezt alaposan elszúrták. Meglátjuk.
A Palettában vacsorázunk. Szombat lévén kitűnő, nívós élőzene mellett fogyaszthatjuk el a sült finomságokat. Helyes, hogy fiatal művészeknek adnak fellépési lehetőséget. Nagyon szépen köszönjük!
Ezzel túránk sajnos véget ér. És mi a végkonklúzió? Bizony, így a főszezon közepén, Balatonbogláron, Fonyódon, Keszthelyen, Szigligeten és Badacsonyban a vendéghelyek elfogytak. Nem számíthatunk arra, hogy odaérve ki tudunk kötni éjszakára. Ez a szomorú helyzet.
És most jön a slusszpoén. Túrázó barátaim jelezték, hogy az augusztus huszadikai csúcs hétvégén Badacsonyban minimum 5 szabad vendéghely volt folyamatosan, éjjel – nappal.
Na, most legyünk okosak!
Jó szelet (tiszta vizet): Merlin!
