Gyorsan lekaptuk a túraponyvát, nehogy baja essék, majd plusz kötelekkel (elől-hátul) megerősítettük a rögzítést. A medence közepe táján álltunk, de úgy hánykolódtunk, mintha egy dióhéj csónakban lennénk. Az eső meg vízszintesen ömlött. Jó párszor ki kellett bújnom, mert hol itt, hol ott verődött valami (a ponyvamenekítésnél valahogy eloldottuk a kormányrögzítést, lent felejtettük a fürdőlétrát… stb.). Aztán csak elfogytak a gondjaink, az orkán is vesztett erejéből, így csak sikerült elaludni.

A reggel elég vészjóslónak mutatkozott. Szürkeség és erős északi szél. Reffelve, percek alatt átszeltük az öblöt. A szürkeség pedig szemlátomást oszlott, a szél is megszelídült. Tovább is suhantunk a kikötőnél, Tomaj felé bekanyarodván az öbölbe. Évről évre látható, amint a hajdani, dicsőbb napokat is megélt régi uszálykikötő romosodik, pusztul. Lassan, de biztosan nyeli el az iszap. Pedig kár érte, hiszen mint ipari műemlék mementója lehetne a hőskornak, amikor a bányákban nyert bazaltot idáig hozták a csillék, hogy beleborítsák a hajók feneketlen gyomrába. Azok pedig, fekete füstöt okádó gőzösök által vontatva elszállították az értékes zúzalékot a déli parton folyó vasút és országút építésekhez.

Jeles egy kor volt, az szent. A közlekedési vonalak épültek, a hegy pedig fogyott. Végül 1965 évében elnémult a csikorgás, megszűnt a dübörgés, abbamaradt a zakatolás. A gépek végérvényesen leálltak. A munkatábor kiürült. Kedvenc hegyünk pedig megmaradt. Valahol jól van ez így. De szerintem az emlékét azért megőrizhetnénk.

„Huncut ez a hegy” mondotta anno kisebbik fiam a negyedik pince tesztelését követően. Igazsága vagyon. Szinte elkerülhetetlen a sárga földig való „leittasodás”. Ez lefelé jövet válik aktuálissá, viszont előtte, jó szokásunkhoz híven körülnézünk a hegyen. Ennek alapvetően két útvonalát szoktuk választani. Az egyik, amikor terepjáró taxival felvitetjük magunkat a Kisfaludi házig, majd onnan a Rózsakő – Hertelendy lépcső (emlékmű) – Kisfaludy kilátó – Ranolder kereszt – Bujdosók lépcsője – Rózsakő távot járjuk be. A másik esetben átvonatozunk Tomajba, onnan a sárga jelzésen a II. János Pál pápa kegyhelyét érintve az alsó körig (piros magisztrális jelzés) mászunk, majd ott jobbra térve a négy bányaudvart látogatjuk meg, végezetül szintén a Rózsakőnél fejezzük be a sétát. A Vendégváró büfében elfogyasztott ebédünk után, most ezt járjuk végig – lusták vagyunk tele hassal a hegytetőre mászni, illetve félünk a „zuhanytól” –.

Az időjárás most ugyan elég tűrhető, nincsen rekkenő hőség, viszont délnyugat felől egyre több zivatarfelhő-kezdemény húz át felettünk. Bízunk benne, hogy megússzuk. Elérjük az első, Tördemic felé eső bányaudvart. Óvatosan haladunk át a bejáratán, ugyanis telis tele van lepkékkel. Így júniusra már jócskán megfogyatkoztak a fecskefarkúak (Papilio machaon Linnaeus), melyeket korábban szoktunk látni, bár egészen szeptemberig előfordul pár példányuk.

A képen láthatóakból viszont több százan rajzanak mindenfelé. Első pillantásra közönséges erdei tarkalepkének nézem őket. Az nem stimmel viszont, hogy ők nem szoktak ekkora létszámmal egy helyen sütkérezni. Elő a „határozót”. Persze! A fajt eltaláltam, viszont ők a bogáncslepkék (Vanessa cardui Linnaeus) fajtájának egyedei. Így már rendben van. Szépek vagytok!

Megcsodáljuk a tanúhegyeket a kilátási pontokról, majd betérünk a második és harmadik bányába. Pár vörös vércse cikázik és vijjog felettünk, mintegy köszöntés gyanánt. Jó páran élnek itt, ezt a falakon látható „meszeléseik” is tanúsítják. Nem igazán egyeznek meg a szakértő tudósok abban, hogy mi célból hozzák ezeket létre, illetve van-e valami funkciójuk. Én a magam részéről abban maradnék, hogy szeretnek egyazon helyen kakálni, jelezvén, hogy e területnek már akadt gazdája. Punktum. Kicsit megpihenünk. Távcsővel pásztázzuk a sziklákat. Mindig elképedek a formák és erezetek láttán. Felmarkolunk néhány habkövet, csak úgy, hogy újdonsült társaink – akik még nem jártak itt – elcsodálkozzanak, érezvén, hogy milyen könnyűek.

Távoztunkban egy gyönyörű, fiatal, hím szép légivadász (Coenagrion puella) búcsúztat bennünket, jelezvén, hogy itt bizony távol járunk bármiféle víztől. Más hasonló népség ilyen élőhely elfoglalására nem képes.

Megszaporázzuk lépteinket, mert hol itt, hol ott kezd dörögni az ég. A negyedik bányába azért belépünk. Mondhatni, ez a kedvencem mindközül. Talán itt vannak a legmonumentálisabb sziklafalak, amelyek szinte márványos hatást keltenek. És itt hevernek az „óriások által széjjelhajigált” kavicsok is. Majd minden alkalommal megfigyelhetünk állatokat. A mostani, ki-kiragyogó forró napsugarak előcsalogatják a szép számmal előforduló hüllőket. Elsősorban a „négy lábbal rendelkezők” ide-oda iramodó, légyevő képviselőiket.

Fali gyík (Podarcis muralis), fürge gyík (Lacerta agilis), pannon gyík (Ablepharus kitaibelii fitzingeri), mind előfordulnak. Az első kettő szinte minden alkalommal látható – és lencsevégre kapható –, míg a harmadik igazi ritkaság. Viszont teljesen valószerűtlen helyen is találkoztam már vele, úgymint Szigliget településének kellős közepében, egy falon sütkérezve. Semmi mással össze nem keverhető, hiszen az összes többi bőre matt, míg az övé csillog, mintha szilikonnal fújta volna be. Máskülönben ez a három jószág (mint majd valamennyi gyíkfajtánk) négyzet keresztmetszetű, míg az alant szereplő zöld gyík – sárkánygyíknak is mondják, mert sokkal nagyobb, mint a többiek – körkörös.

Elköszönve szeretett bányáinktól, egy szépen rendbe hozott lépcsőn ereszkedünk le a völgybe. Úgy látszik, szerencsénk van, mert az esőfelhők valahogy pont minket kerülnek el. Meg, észrevehetően távolodnak is kelet felé. Nyugodtabb tempóra váltunk, olyannyira, hogy az árnyékos, fél sötét öreg tölgyesben elkezdjük vizslatni a mohos fatörzseket. Nem is eredménytelenül, ugyanis hamar összeakadunk egy kifejlett hím szarvasbogárral – őt szoktuk itt keresni, és gyakorta megtalálni –. Megfelelő tisztelettel közelítjük, amit úgy hálál meg, hogy „sztár pózba” vágja magát. Máskülönben az egyik kedvenc bogaram (Lucanus cervus Linnaeus), nem is azért, mert a legnagyobbunk, hanem „mert ő egy valaki”. Jelleme van. És snájdig megjelenése. Eltekintek attól, hogy hat évig valami éktelen ronda csimasz (pajor) formában leledzik, valamint egyáltalán nem dicsekedhet előkelő rokonsággal – úgymint a cincérek, vagy rózsabogarak –. Kevesen gondolnák, hogy a ganajtúró népség a legközelebbi hozzátartozója. C'est la vie (ilyen az élet).

A lefelé igyekvő nap fényében, végigsétálva a szőlők felett, elérjük a Rózsakövet. Végeztünk tehát a Badacsony felszínével és az ott élő állatokkal, következzék immáron a hegy gyomrának (és az ott termő nedűének) alapos, valamint mélyreható vizsgálata.

A Szegedi Róza házban a hölgyek különféle növényekkel fűszerezett ürmösbort kortyolgatnak, és megcsodálják a virágokat. Ugyanis, máshol nemigen látni lilás árnyalatú pokolba ment szépasszonyt. Azt mondják, ez a fajta csak itt nő a Balaton északi partján.

A Rózsakő Borpince Éttermet nagy ívben elkerüljük (egyszer innen kidobtak, azaz nem engedtek be), viszont a Hordónál kiülünk a teraszra – mindig megcsodáljuk a kilátást –. A zöld műanyag bútorzatot ízléses és kényelmes öntöttvas székekre, valamint márványlapos asztalokra cserélték. Meg az egész kócerájt mindenféle vidám lámpácskákkal és figurákkal tették vidámmá. Látszik, hogy „női kéz” van a dologban. Part Imre barátomnál megteszteljük a szürkebarátot, majd feltankolván hordóinkat ereszkedünk tovább. A volt Kéknyelű borozó a Szegedi Róza ház termékeit árulja, a Dobosi-Stier Fröccsterasz http://www.dobosistierpinceszet.hu/ tele vendégekkel. A hatalmas Lujza kutya továbbra is mindenki kedvence. A Kovács pincészet (Ica mama) üzletét viszont zárva találjuk. Csak nincs valami baj? Utána fogok kérdezni. Végül a Raklappal zárjuk a sort. A borok ihatóak, viszont felfedezem, hogy pálinkát is árulnak. Nem is akármilyet! Kisüsti, 100% gyümölcsből 45° erősséggel. Kisvejkéről, a Schmieder Pálinkaházból szállítják. Nekem sokkal jobban ízlett, mint a boraik. A „rablósoron” végre kinyitott a Borpatika és Pálinkaház is, szokásosan kitűnő választékával. A Vendégváróban fejezzük be a kirándulást vacsorával. Ideje, ugyanis egyre inkább megint nekikeseredik az égi áldás.

Nyugodtan telik az éjszaka, bár szél az van, méghozzá megint keleties. Viszont ez a kikötő sokkal védettebbé lett téve, hála a bejáratban megkerülendő úszómólónak. Talán valami ilyesmit kellene Szigligetre is kitalálni.

Reggel ömlik az égi áldás. Sebaj, hiszen úgy szól a mondás, hogy „korai vendég el szokott menni”. Így is lett. Viszont jött helyette kellemes északnyugati, amivel alig több, mint két óra alatt elröppentünk utunk utolsó állomására, Balatonszemesre. Ebéd előtt még sétálunk egyet. Szomorúan vesszük szemügyre, amint a tó egyik legszebb, öreg fáktól árnyas, ligetes, parti kempingje vívja haláltusáját. Nemrégen újították fel, júniustól szeptember közepéig dugig állt sátrakkal és lakókocsikkal. Rengeteg nyaralónak volt kedvenc helye a szemesi Balatontourist Lidó. Gyerekkel ideális volt a számukra kialakított lankás-homokos strandja. És megfizethető áron lehetett családoknak (kedvezményekkel) egyhetes nyaraláshoz jutni. Tavaly viszont ez is áldozatául esett a „felvásárlásnak”, melynek célja a kizárólagos egyszeri hatalmas nyereség bezsebelése. Neki is esnek durva gépeikkel, letarolni épületeit, fáit, földbe döngölni növényeit, helyet adva otromba beton kolosszusoknak. A part egy szép darabja megint csak vasrácsok mögé kerül.

Jogos a kérdés, hogy mi a franc közünk van mindehhez? Mit keres itt ez a téma? Leszögezem, ez a magánvéleményem, és nem az újság hivatalos álláspontja, de sejtésem pogány! Egyszer már a hatvanas, hetvenes években feltöltöttük a tó partját, és építettük rá körös-körül a nagyobbnál-nagyobb, sokemeletes üdülőket, meg szállodákat. Most a legtöbbjük otromba torzóként álldogál rozsdamarta, omladozó magányában düledezve. Nem kell a kutyának sem. Se gazdája, se lóf@sz. Ezekre nem ugyanez a sors vár pár évtized elmúltával? Nem követjük-e el még egyszer ugyanazt a hibát? Jó, befejezem. Vitorlázzunk vissza hazai vizekre.

Jó híreket tudtam meg a kikötőről. Méghozzá azt, hogy megvan a terv és az engedély arra, hogy a keleti mólót mintegy negyven méterrel meghosszabbítsák, ezzel jelentősen növelve a hullámvédettséget. Mit is mondjak, ráfér! Úgy legyen!

Megyünk ebédelni. Kedves vitorlázó társam (Varga Balázs) posztolta, valamint hívta fel a figyelmemet egy általam még nem ismert helyre. Oda térünk be. Erika Leander Kert. Címe: 8636 Balatonszemes Kikötő utca 6. Elérhetősége: telefon: 0620 5386653. Választunk, rendelünk, és már jön is a takarmány. Rendkívül ízletes, kitűnő eledelt kapunk, nagy adagokban, remek italokkal, kellemes környezetben, udvarias kiszolgálással. Teljes a megelégedettségünk. Kémlelem a többi vendéget. Jókedvűen falatoznak, iszogatnak. Elbeszélgetek a tulajdonossal. Készséggel elmondja a lényeget: április elsején a kikötővel egy időben nyit, és ősszel, vele együtt zár. Különös igényességgel készítik az ételeket (például a csülkös bablevest szalonnazsírral). A főszezonban még különféle rendezvényekbe is bekapcsolódnak (van színpad, felléphetnek zenekarok). Elárulja, ők is vitorláznak a párjával. Kell ennél több?! Figyelembe véve az ajánlón felül, több ismerősöm tapasztalatát, ezennel felterjesztem a !TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT! címre. Javaslom, látogassatok ide, szerintem nem bánjátok meg.

Máskülönben felhívom szíves figyelmeteket arra, hogy egy előző írásomban közétettem a !TÚRÁZOKNAK AJÁNLOTT! helyek listáját https://porthole.hu/cikk/11513-turazoknak-ajanlott . Ezt most kiegészítettem a mai állapottal, amit a cikk utáni hozzászólásban láthattok. Remélem, jó hasznát veszitek.

Elszáll a délután, beköszönt az alkony. Túránk utolsó naplementéje. De szép is volt, és milyen kalandos! Kár, hogy vége. De már tervezzük is a következőt. Méghozzá egy olyan kikötőbe, ahol még életemben nem jártam. Hová is?

A következő írásomból kiderül.

2018. június 13.

Jó szelet (tiszta vizet): Merlin!