Kegyes hozzánk az időjárás. Kék az ég, ragyog a nap, megszűntek a vitorlaszaggató löketek. Teljes vászonnal, mérsékelt szélben, enyhe krajcban vitorlázunk Alsóörs felé.
Egész tűrhetően faljuk a távolságot, amikor valami furcsaságra figyelek fel. Egy vastag barna csík nyúlik ki a vízre. Mi a pokol lehet? Óvatosan megközelítjük. Ez bizony egy hullámtörő móló! Nofene! Kikötő épül! Szívemet melengető látvány. Legutoljára a BFYC előtt gyönyörködhettem efféle építményben. Itt, a Paloznaki-öböl csücskében csupán nagy szürke kolosszus apartmanházak megjelenésén háboroghattam. Tehát jó nagy hajófészek is készül hozzájuk. Brávó! Hamarjában utána kattintgatok a pontosítás kedvéért. Nem sok sikert aratok. A saját honlapjuk reklámszöveg, más források valós információt nem közölnek, csak érzelmeket skandálnak. Még talán Győrffy Árpád régebbi cikke tartalmazza a legtöbb (tervezett) konkrétumot. „A többi részt a kikötő foglalná el, aminek egyik felét egy szárazföldi mederrel hoznák létre, ahol 126 hajót tudnának elhelyezi. További 172 hajónak tómederben építenének egy 3,2 hektáros külső kikötőt. A két kikötőmedencét egy 103 méteres gyalogos vörösfenyő híd kötné össze. A függőleges falú nyugati móló 232 m hosszú, a kőszórásból álló keleti móló 310 m hosszú lesz, vagy lenne.” Szerény érzésem szerint, itt egy luxuskikötő készül, horribilis árakért. Viszont igen magas színvonalat képvisel. A mifajtánk ugyan nem fog ide beállni, viszont nagypénzű sporttársaink hetek alatt megtöltik „tengerjáró méretű” jachtokkal. Kimozdulni ugyan nemigen szoktak, tehát kettőszázkilencvennyolc hajóval kevesebb terhelést kapnak a többi, vendég túrázókat fogadó telephelyek. Mi, tehát így nyerhetünk rajta valamicskét.
Egyre gyengülő szellővel érjük el Alsóörsöt. Tyúklépésben csúszunk befelé, miközben elakad a lélegzetem. Minden vendéghelyen hajók állnak. Méghozzá olyanok, akik nem túrázók. Szemmel láthatóan, hozzá nem nyúltak ezekhez a teknőkhöz hónapok óta. Nincs mit tenni, hozzásimulok a keleti partfalhoz. Szerencsére ott senki nem tesped. Villanyáramot is tudok csatlakoztatni, csak zárni kell a hajót, ugyanis itt egy nyilvános sétány vezet a mólóra. Sebaj, nekem megfelel.
Jelentkezem a kikötőmestereknél. Megdicsérnek, hogy milyen ügyesen bepréseltem magam. Érdeklődöm a zsúfoltság okairól. Ömlik belőlük a panasz: Rengeteg vízijármű téli tároláson volt (van) itt, és tavaly ősz óta senki nem járt náluk, hogy felélessze őket. Valójában más telephelyen kellene lenniük, már hetek (hónapok) óta. Aztán van olyan, akinek (akiknek) semmi közük a Baharthoz, csupán vettek egy harmincnapos túrabérletet. Sehova sem mennek, itt lógnak egy hónapig, majd vesznek másikat. Mit mondjak, ötletes. Csak éppen az a gond, hogy ebből a kitűnő kikötőből egy hajóraktárt csináltak. Így gyakorlatilag, túrázás céljára használhatatlanná teszik. Ideje volna, hogy a BHZRT vegyen egy nagy levegőt és „odacsapjon az asztalra”. Előre is, nagyon szépen köszönjük!
Kimászunk a mólóra. Azonnal szemünkbe ötlik, hogy mennyi jószág bójázik a keleti oldalon. Eddig csak a kölcsönözhető eszközöket láthattuk itt. Az újonnan érkezettek nyilván valahonnan kiszorultak. Több mint szomorú.
Korog a gyomrunk, egyenesen a Bakter bisztróba sietünk. Örömmel konstatáljuk, hogy nyitva van – az internetes oldalakon feltüntetett telefonszámaik ugyanis halottnak bizonyultak –. A kaja szokásosan kitűnő, áraik gyakorlatilag alig emelkedtek. Degeszre tömjük magunkat. Megköszönve a szíves vendéglátást, ígéretet teszek arra, hogy a !TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT! oldalon (és egyéb helyeken) helyesbítem az elérési adataikat. Egyébként hétfőn és kedden van szünnapjuk. Máskülönben, a másik két helyünk, úgymint a János Pince Udvarház étterem (A kikötő bejáratával szemben), valamint a Laroba Hotel minden nap tárt karokkal várja vendégeit.
Kötelező rövid pihenőt követően nekiindulunk „hegynek – völgynek”. Az Endrődi Sándor utcán araszolunk felfelé. A rózsák szépen bimbóznak, virágágyak rendben vannak, viszont az út menti fákat, a felső részen mind egy szálig kivágták. Pedig milyen jó volt, hogy amikor a nyári hőségben csoszmoszoltunk errefelé, a mászás utolsó harmadát árnyékban tehettük meg. Miért kellett ez? Ronda divat lett a fák pusztítása. Csillapítjuk szomjunkat kedvenc kocsmánkban, majd irány az Anfiteátrum.
Folyamatosan nyitva áll – legalábbis a büfé –. Még javában építkeznek gőzerővel. A kisszínpad kész, most körhintát állítanak a nagy helyén, ugyanis gyerekbuli készül. Továbbá öltöző helyiségeket alakítanak ki a színészeknek, ugyanis nívós előadások lesznek. A Kultkikötő oldalán a részletek megtekinthetőek, valamint jegyet is árulnak. A Planetárium, valamint a varázserdő misztikusan bűbájos és rejtelmes kalandösvénye is látogatható, a rendezvények alkalmával. Szóval feléledt. Hurrá! Az már egy másik kérdés, hogy mindezek a dolgok mennyibe kerülnek? Mondjuk, ha papa – mama – két lurkó – idejön, isznak – nyalnak valamit, megnézik a Planetárium előadását, a gyerekek végigküzdik és túlélik a meseösvényt, majd felülnek (ugrálnak) pár dologra. Úgy húsz – harmincezer peták alapból itt maradhat. Szóval ennyi az annyi. Semmi sincs ingyen. Viszont van, azaz létrejött. És az Anfiteátrum nem lett az enyészeté.
Visszafelé útba ejtjük a Törökházat. Még javában alszik. Viszont Andrássy Mónika barátnőm tájékoztatott, hogy semmi gond, majd azt is felélesztik. A különböző művészeti gyermektáborok viszont már szerveződnek, lehet rájuk jelentkezni. Igen gazdag a program. Ez nagyon szép és örvendetes.
Vegyes érzelmekkel térünk nyugovóra azon reményben, hogy szezonra javulni fog a vendéghelyek elfoglaltsága.
Ragyogó napsütésre, valamint mérsékelt északi szélre ébredünk. Tüstént neki is veselkedünk. Szinte a parttal párhuzamos irányt tudjuk tartani, így közelről élvezhetjük a táj látványát. Feltűnően sok vitorláshajót látunk bójázni a nádasok (öblök) előtt. A kedvező szellő jótékonyan kitart, így alig egy óra elteltével elérjük Balatonalmádi TVSK kikötőjét. Robi barátom egy még üresen álló bérelt bokszba irányít.
Megköszönve a szívélyes fogadtatást, elrendezzük a rongyos anyagiakat (éjszakánként tízezer peták, ami jelenleg igen kedvező), átvesszük a belépésre jogosító mágneskártyát, majd szapora léptekkel indulunk a kapu felé – éhesek vagyunk és messze a kocsma –. Szólongató kiálltást hallok hátulról, megfordulok. Látom ám, hogy kedvenc vezető kikötőmesterem rohan utánunk egy kártyát lóbálva, nehogy kizárjuk magunkat a telephelyről. Nem tudta, hogy a főnöktől már kaptunk. Igen jól esik figyelmessége és segítőkészsége. Nagyon szépen megköszönjük fáradozását – szerintem ez valahol példaértékű –. Úgy negyedórás trappolást követően elérjük a Mélytányér éttermet (Almádiban egyetlen túrázóknak ajánlott falatozónkat). Lepattanunk az ajtóról: zártkörű rendezvény. Puff neki. Éhen maradunk? De, ahol legnagyobb a szükség, legközelebb a segítség. Szemben megpillantjuk a Porció éttermet. Kellemes, csendes kerthelyiség, kockás abroszokkal. Kedves és gyors kiszolgálás, széles választék, igen ízletes ételek. Mindez rendkívül kedvező (a Mélytányérnál szignifikánsan olcsóbb) árfekvéssel. Igencsak meg vagyunk elégedve. Megtudjuk, hogy egész évben nyitva tartanak. Megleltük tehát e helyen a második !TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT! étkezdénket.
Felmászunk a „Óvári messzelátóhoz”. Még mindig káprázatos a kilátás. Lefelé jövet nem hagyhatjuk ki a dicsőbb napokat is megélt lokomotívot.
Beülünk egy nyalásra az Amarettó Fagyizóba (a vasútállomással szemben). Igen széles a választék, még a cukormentes fagylaltok terén is. És finom, valódi házilag készült minden. A magam részéről nem vagyok fagylaltrajongó, de ezt soha nem hagyom ki. Átsétálunk a Vasút ART Járón. Most éppen „Az én Almádiám” címmel, e városhoz és környékéhez kötődő művészek rendeztek itt attraktív fotókiállítást. Közben szól a muzsika, egy utcazenész gitáros srác jóvoltából. Nagyon szép, nívós és hangulatos. A szoborpark sarkában bújunk ki az aluljáróból. Látható pár (elég kevés) új alkotás, és jó néhánynak csak a talapzata van meg. Pogány gondolataim támadnak, de közelebb érvén elolvasom az apróbetűs táblát, miszerint „Ezt a műalkotást kölcsönadtuk egy máshol megrendezett kiállításra”. Helyes, erre megnyugszom. Elsétálunk a közforgalmú hajóállomásig. A nyugati oldalán lévő területen, a strand sarkánál mindig is lógtak hajók bóján. Most is szép számmal akadnak. Erre jártamban mindig belém nyilall a kérdés: Vajon miért nem építenek ide egy pontosan olyan kikötőt, mint ami Badacsonyban leledzik. Hiszen a földrajzi adottságok bőven lehetővé tennék (Pató Pál úr országa).
Lassan alkonyodik, ballagunk a TVSK felé. Feltűnik, hogy a kikötőnk szomszédságában, a keleti hullámtörő gát mellett mennyi vitorlás bójázik. Óhatatlan a feltételezésem: ezek a szerencsétlenek nyilván valamelyik közeli telephelyről szorultak ki. Vessetek meg, de számomra igen szomorú e látvány. No, nem az, hogy valahogy segítettek magukon és „vízen vannak”, hanem az, hogy ilyen helyzetbe kényszerültek.
Elérjük éjszakázó helyünket. Tavaly sajnos nem jártunk itt. Persze történtek jelentős fejlesztések. Lebetonozták a móló menti járófelületeket, új az elektromos rendszer, kialakítottak három kényelmes és védett vendéghelyet… stb. És minden szokásosan gyönyörű, barátságos, kedves és kényelmes. Mintha egy osztrák, vagy olasz helyen vendégeskednék. Ezen kívül ötletesen látványos. Na, elég a fényezésből, jöjjetek ide és tapasztaljátok meg.
Ülök a hajóban, kortyolom a vacsora előtti, deci vörösboromat. Piszok jól érzem magamat. Amint nézelődöm körbe – körbe, csak nem hagy nyugodni a pogány, vitaindító gondolat: Bizony, én, a magam részéről, annak ellenére, hogy a BHZRT pénztárába bepengettem az éves hétszázezer aranyat, bizony inkább kicsengetném azt a plusz tízezret éjszakánként azért, hogy ilyen helyeken tanyázhassam. Lehet rajta felháborodni!
Jó szelet (tiszta vizet): Merlin!
