Neki is indulunk szombat reggel. Enyhe fuvallatban krajcolgatunk. Közben megcsodáljuk a Pünkösdi Regatta mezőnyének indulását. Büntetlenül tehetjük, hiszen ők az ellenkező irányba startolnak el, tehát nem keveredünk közéjük – gondnak – bajnak – akadálynak. Egy óra alatt elérjük a Tihanyi révet. Átslisszolunk a folyamatosan közlekedő négy komp vonalán. Egészen közelről szemlélhetjük az újakat is. Egész jól néznek ki, nekem tetszenek. Három takkal áthúzunk a csövön, majd a negyedik bóját megkerülve ejtünk az északi part felé. Még egy óra elteltével be is futunk a kikötőbe, ahol határozott hullámzás fogad, melyet a mérsékelt keleti szél gerjeszt. Azért gond nélkül kikötünk a telefonon egyeztetett vendéghelyre. Lerendezzük a kötelezőket – bejelentkezés, hajólevél leadása, vendégéjszaka beíratása, energiavételezési kártya átvétele –. Minden a legnagyobb rendben. A tesztüzemben működő mérőrendszer is szépen elolvassa a kártyánkat, és máris fakad a kettőhúsz. Jól van ez így. Elrendezkedünk, mire kongatni kezdik a „levesnótát”. Irány a kocsma.

                A stég előtt virágba boruló, illatozó rózsakert fogad, ahogyan az késő tavasszal szokás. Néhány éve, egyetlen egyszer volt, hogy elhanyagolták. Akkor is hamar helyrehozták. Nagyon kedves jellegzetessége ez Balatonfürednek. A Tagore sétányon sok – sok ember nyüzsög. Nem csoda, hiszen háromnapos ünnep van. Meg egyébként is, itt mindig akadnak. Most meg még bornapok is vannak jobbnál jobb nedűkkel, színpaddal, ahol napközben gyermekműsorok, délután táncház, este swing zene koncert zajlik.

Az üzletek is mind nyitva tartanak, Pista bácsi borozójával egyetemben. Tavalyi, szomorú halála után, felesége és fia viszik tovább a boltot. !TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT! helyünkre, a Borcsa vendéglőbe térünk be ebédelni. A kaja kitűnő, nekem a kakasleves a kedvencem. Az szent, hogy nem olcsó, de idén is azt konstatáljuk, hogy a végelszámolásnál kiderül, miszerint a sétány menti önkiszolgáló, lökdösődős, tolongós büfékben ugyanazt a pénzt otthagyja az, aki ott ebédel, mint mi az elegáns étteremben hagytunk.

                Jóllakva ejtőzünk egyet a ringatózó ladikunkban, majd indulunk kulturális programunkra.

Kiérve a hajóállomásból, meglepődve látom, hogy a Kisfaludy Galéria feléledt. Azaz nem csak jó zenei programok hallhatóak, hanem ismét rendeznek kiállításokat. Most például egy szép, Balatonhoz köthető festményeket bemutató tárlat látható (nem részletezem, mert maholnap bezár). Majd lesz másik. A MOMŰ, azaz Modern Műtár megújult. Alaposan kibővült Vera Molnar tavalyi tárlata. Lett a TEST /ESETEK fotókiállítás.  Mindkettő nagyon látványos és gondolatébresztő. Érdemes végigsétálni.

A Vaszary Galériába megyünk át. Nagy kedvencem Kassák Lajos folyóiratait és az avantgárd művészetet bemutató kiállítást nézzük meg „Romboljatok, hogy építhessetek” címmel. Csak június harmincig lesz látható. Nekem nagyon – nagyon tetszett, hiszen ifjúságom világa köszönt vissza benne. –  Még most is beleborzongok az ott látottakba, ahogy írom ezt az esszét. – Bűn lenne kihagyni!

                Estébe facsarodik a délután. Sült pisztrángot vacsorázunk a „Bornapok” egyik standján, ízletes vöröst kortyolgatva hozzá. Majd végigélvezzük a Stereo Swing együttes koncertjét. Fergeteges hangulatot teremtenek! Úgy érzem, méltóképpen megnyitjuk az idei túraszezont. Még táncversenyt is rendeznek gyermek és felnőtt kategóriában. Mi ezen nem veszünk részt, viszont a hajónk, a mérsékelt keleti szél korbácsolta hullámok hátán intenzív billegéssel, rángatózással fűszerezett táncot lejt.  Pocsék egy éjszaka volt – a következő napokban mások még rosszabbul jártak –.

                Nem szeretnék túlzásokba esni, vagy tetszelegni holmi profi kikötőtervező szerepében, de szerintem ez a hajóállomás, jelen állapotában, keleties szelekben, egyenesen használhatatlan. És még veszélyes is. Az pedig szinte botrányos, hogy egy ilyen „ékszer” városnak, ahol csodálatos múzeumok, kiállítások, tárlatok, valamint remek programok, rendezvények láthatóak és hallhatóak folyamatosan, nem rendelkezik egy BHZRT által üzemeltetett, normális kikötővel. Méghozzá a központban. Volna hely rá – a barna vonal szerint –, ahol kőmólót kellene építeni úgy, hogy a belső oldalára ki lehessen kötni (a meglévő stégekkel hasonló módon). Ez alapból, legalább harminc új hajóhelyet is eredményezne. A mellett, hogy nem jelentene horribilis beruházási költséget, sőt még a Tagore sétányról nyíló látványt sem zavarná. Szerintem, nagyon – nagyon szükség volna rá. Már évekkel ezelőtt meg kellett volna csinálni! Ahogy ez most van az „nem európai”, hovatovább szégyen és gyalázat. Úgy a város, mint a vízügy meg a Bahart tekintetében. Uff, én beszéltem – magánvélemény volt –.

                Reggelre lesimul a tó. Gyors kaja, majd irány Tihany. A kellemes déli szellő sec – perc átrepít minket. Korán érünk, így (dacára a háromnapos ünnepnek) még akad vendéghely. A kedves kikötőmester azonnal nálunk terem. Lerendezzük a kötelezőket, majd irány a Dottó. Sajnos meg kell állapítsam, hogy ez a közlekedési eszköz egyre „cihásabb”, ugyanis ritkán (félóránként) közlekedik, illetve a révtől érkezik zsúfolásig megtöltve kirándulókkal. Lehetetlen felférni itt, a hajóállomásnál. Azért valahogy csak eljutunk a hegy tetejére.

Kirándulók, sétálók szép számmal akadnak. Nézelődnek, fényképeznek, vásárolgatnak. Egymás hegyén – hátán vannak az üzletek. Temérdek vackot árulnak, úgymint emléktárgyakat, levendulával kapcsolatos mütyüröket, népművészeti alkotásoknak avanzsált, többnyire sorozatgyártott, bóvli cuccokat, borsos árakért. Persze, a messziről jött turisták minden szemetet megvesznek. Normális étkezési lehetőség, itt az Apátság környékén nem igen akad, csupán méregdrága lehúzós dolgok. Legalábbis én nem találok. Nézzünk valódi értékek után. Igencsak híján vannak. A Balaton Galériát tavalyelőtt bezárták. Igen sajnálatos. A szépen újra vakolt Templomot (kiállításokkal együtt), a látogatóközpontban kipengetett vastag ár ellenében lehet megtekinteni. A panoráma viszont – még – ingyen van! Csodálatos! Szeretett tavunk egyik legszebb kilátópontja. Soha nem tudok betelni vele. A párkányról Kolodko Mihály, Gombóc Artúr (szegény, egy elhízott legény) nevű miniatűrje köszönt reánk. Mivel ugye szereti a csokit, tréfás látogatók gyakran hagynak a kezében Balatonszeletet, vagy egyéb édességet. Aranyos. Kigyönyörködjük magunkat, miközben átsétálunk a Visszhangdombhoz. Már nem igen hallatszik „hahó-kiáltás”, várva az Apátság oldalfaláról visszapattanó választ. Igen, ez a jelenség is a múlté. Úgy, mint a remek Fanta büfé (hajóállomás mellett volt hajdanán, mi lett helyette), a Garázs borozó, a Belső-tó partján lévő Barlang büfé és szabadidőpark… meg még sok minden. Ez van. Tetszik vagy sem, elmúlt az a régi kor, amikor még nem a pénzről, meg az azonnali meggazdagodásról szólt minden. Tudomásul kell vennünk. Nosztalgiázni azért lehet néha kicsit, de ne keseregjünk rajta. Tekintsünk inkább előre, mit lehet fejleszteni, jobbá tenni.

                Például a Tihany Hajóállomást. Bár az kétségtelen, hogy ebbe az öbölbe „nem jár be a hullám” úgy, mint azt Balatonfüreden tapasztaljuk. Viszont pár évvel ezelőtt már tervezték, hogy e helyen valódi (nem nagy) vitorláskikötőt létesítsenek. Információim szerint, a BHZRT már valami tervvel is rendelkezett, meg engedéllyel. Aztán valahogy feledésbe merült a dolog, legalábbis süket csend honol a téma körül. Nem lehetne ezt feléleszteni? Az már más tészta, hogy addig is kotorni kéne a vendégmólók környékét, ugyanis százas vízszint alatt csúnyán beragadnak a tőkesúlyos vitorlások a sárba.

A tervek szerinti megoldás valahogy így nézne ki. Belül úszómólókkal és fingerekkel ellátva. A vizesblokk a hajdani Sport szálló, jelenleg üresen álló részében lenne kialakítva. Alapból, úgy ötven bérelhető, plusz tizenöt vendéghely jönne létre. De jó lenne!

                A Móló Büfében – hol máshol – ebédelünk. Minden a régi. Az árak – még – nem igazán emelkedtek. Sor kígyózik a pult előtt, nagy a forgalom. Kaja a megszokott.

                Kicsit ejtőzünk, majd a part mellett sétálgatunk. Belesünk a szebb napokat is megélt főhercegi kastély kapuján. Semmi változás. Elhagyatva pusztul ez a csodálatos épület. De rossz nézni, hogy nemzeti értékeink így válnak enyészetté. Remélem, hogy mielőbb történik vele valami pozitívum.

                Sülthalat vacsorázunk, kis borozgatás, majd hunyó malter. Csendesen telik az éjszaka – nem úgy, mint Füreden –. Gondolatok kavarognak a fejemben Tihanyról. Érzéseim vegyesek – mint mindig a közelmúlt években –. Pusztul? Bizonyos mértékben igen. Fejlődik? Fene tudja. Tetszik? Az biztos, hogy van egy teljesen egyéni, különleges légköre. Az biztos, hogy nagyon szeretem. Mindig is az egyik kedvenc helyem volt. Rengeteget jártam (járok) ide. Elsősorban a kirándulások kedvéért. Fel szoktunk sétálni a Barátlakásokhoz, vagy a Belső-tó mellett az Aranyházhoz meg a Gejzírkúphoz. Gyerekkoromban innen eregettünk papírsárkányt – riogatva a Belső-tó partján legelésző libacsapatokat, akik valami ragadozónak vélték repülő vackunkat, és sorba állva megindultak hazafelé, déli tizenkettőkor, meglepve gazdasszonyaikat –. Temérdek emlék köt ide. Akár így, akár úgy, de nagyon a szívemhez nőtt ez a környék. Sajnos a kirándulások most kimaradnak. Sebaj, majd legközelebb. Maradjunk ennyiben.

                Verőfényes reggel köszönt reánk. Fúj az élénk déli. A HungaroMet viszont mindenféle ocsmányságot jósol már délutánra, úgymint zivatar – jégeső, égszakadás, földindulás. Na, ebből nem kérünk. Kirándulás helyett – fájó szívvel – indulunk hazafelé.

A félsziget mellett igen „hegyes” löketek vannak ám! Nem is kell a génua. Megvagyunk nélküle. Pár fordulóval átküzdjük magunkat a csövön. Tihanyrév előtt viszont érezhetően csökken a szél. Lassulunk. A kompok pedig folyamatosan jönnek – mennek. Motorozzunk? Francokat! Kibontjuk a génuát. Így már sikerül átcsusszanni a középső medencébe. Ejtünk Földvár felé. A szél pedig egyre fogy, hullámok viszont maradnak. Nem vagyok boldog tőle, ugyanis ez a front közeledtének jele. Szürkül is az ég rendesen a hegyek felett. Készül a vihar északról levágni. Szerencsénk van, mert a délnyugati utolsó lehelete bevisz a kikötőbe. Idáig tartott tehát az első túra.

                Hazaérve lehuppanok a számítógépemhez. Örömmel olvasom Rick Csaba barátom levelét. Alaposan megbírálja „A víz szalad, a kő marad” című cikkemben, az algagátlás témában általam leírtakat. A legjobb, ha – Csaba hozzájárulásával – változtatás nélkül, idézem az általa közölteket:

„Kedves Merlin! Sajnálom, hogy nem kérdeztél meg a cikk írása előtt, talán segíthettem volna, hogy az írásban leírtak kicsit pontosabbak legyenek. Tudod, hogy engem érzékenyen érintenek az algagátlókkal és azok használatával járó információk. Már 37 éve, hogy foglalkozom velük. Ha módom van rá, mindenütt elmondom. Az algagátlónak, amit egy év használatra szánunk, teljesen mindegy, hogy áprilistól áprilisig, vagy októbertől októberig van vízben, tehát az algagátlási munkák bármikor elvégezhetők. Az algagátlók kevés kivétellel oldószeres anyagok, amiket 5 Celsius fok felett minden további nélkül lehet használni. Nincs olyan algagátló, amit a felhordás után gyorsan vízbe kell rakni, ez csak a régen használt Cuprolin algagátló volt. A mai algagátlók, legalább is az International termékei akár 6 hónapig is lehetnek a szárazon a vízre rakás előtt. A másik fontos dolog, legalább is a mi termékeink esetében, hogy egyetlen algagátlót kivéve és ez a Boatguard, a felhordásuk előtt nem igényelnek előcsiszolást, vagyis a magasnyomásos mosást követően közvetlenül felhordhatók. Ezek a tulajdonságok fontosak, hisz egyre elterjedtebb a vízen tárolás. Egyre kevesebb hely áll rendelkezésre a szezon végén kiemelt hajók tárolására és legyünk őszinték a klímaváltozás éppen a vízen tárolást támogatja. A másik fontos szempont, a csiszolati hulladék környezetbe kerülése. A daruk alatti vízgyűjtők általában rendelkeznek szűrőkkel, gyűjtőkkel, iszapolókkal. Az ide befolyt víz közvetlenül nem jut vissza a Balatonba. Ha még nem rendelkeznek, majd előbb utóbb ez is megtörténik. Ezért fontos, hogy az International algagátlóit nem kell csiszolni, ezáltal csökken az algagátlásra fordított munkaidő és gyorsulnak a folyamatok. Ma már a vízen telelő kikötők úgy működnek, hogy a hajók kivételét ütemezik, heti kiemelési időpontokkal és szervezetten dolgoznak. Arra is van mód, hogy a hajótulajdonos maga végezze el a munkálatokat, de leginkább a kikötőket bízzák meg ezzel. Így nem kell minden hajóhoz vásárolni, majd szezonban valahol tárolni, persze nem ingyen a sólyakocsikat, amik elég változatos kialakításúak. Tehát az íráshoz kapcsolódva, a Balatonföldvári új kikötő a működési rendjében leírtak szerint, tökéletesen tud működni. Jó példa erre itt Keszthelyen az egymás mellett működő kikötők. Halász Kikötőben nincs daruzás és téli hajótárolás sem vízben, sem parton. Ezt a közvetlen mellette lévő Keszthelyi Yacht Club területén oldják meg. Ott daruznak és tárolnak, illetve ott végzik el a vízre tétel előtti munkákat.

Elnézést, hogy belekotyogtam, de nagyon érzékenyen érintett az algagátlással kapcsolatos megjegyzésed. Téged sokan olvasnak és éppen ezért nem teheted meg, hogy pontatlan légy és fals információt adj. Ha tudok mindig segítek és szívesen válaszolok a feltett kérdésekre. Baráti üdvözlettel Rick Csaba”

Nagyon szépen köszönöm a bírálatot, viszont kitartok a véleményem mellett. Hiszem, amit láttam, tapasztaltam!

               Jó szelet (tiszta vizet): Merlin!