Valóban mi győztünk, vagy csak úgy tűnik? Én még nem látom tisztán. A BHZRT által közzétett közleménye viszont optimista gondolatokat ébreszt bennem. Érdemes figyelmesen elolvasni. Nem hosszú.

Amint távolodik a nyár, úgy rövidülnek a nappalok és nyúlnak hosszabbra a sötét éjszakák. Az október még néha a nyárutót idézte, a november viszont a rideg tél leheletét fújja. Már nem igazán kelti az aranyló ősz érzetét. Tetszik vagy sem, az idei hajókázás most már igazán véget ért.

…a kerti virágok, Még zöldel a nyárfa az ablak előtt. De látod amottan a téli világot? Már hó takará el a bérci tetőt. Petőfi csodálatos gondolatai játszottak elmémben, amint terveztük a szokásos, szezont lezáró túránkat. Természetesen Badacsonyt kívántuk megcélozni. Az időjárás viszont másképpen döntött. Hideg szél, sűrű eső. Még a partra is keserves lemenni, nemhogy vízre szállni.

A rekviem (latinul requiem) a tridenti liturgiában az elhunytak lelkéért, fekete színű miseruhában celebrált szentmise, vagyis gyászmise volt. Azért nevezik így, mivel e szóval kezdődik („Requiem aeternam dona eis Domine, et lux perpetua luceat eis”, azaz: „Adj nekik, Uram, örök nyugodalmat és az örök világosság fényeskedjék nekik”). Kimaradnak belőle az olyan örömet kifejező részek, mint a Gloria és a Credo, valamint az Alleluja. Az „ite missa est” helyett azt mondja a pap, hogy „requiescant in pace” (nyugodjanak békében). A végén a népre adandó áldás sincs, csupán a szentmiséből nyert frázist a meghaltakra alkalmazza.

Közeleg a hazatérés pillanata. Ugyan még van másfél napunk, tehát – terveink szerint – belefér egy idegenben töltendő éjszaka. Ezt Balatonszemesen gondoltuk eltölteni, ugyanis az esik útba, és idén ott még nem jártunk. De!

Elhagyván az északi partot, a déli oldal felé fordítjuk hajónk orrát. Járjuk most végig azokat a kikötőket, amelyek útba esnek Balatonföldvár felé, a hazaúton. Tavaly óta nem láttuk őket, és már igencsak hiányoznak. Ugyan mi változott házuk táján? Hogyan élték túl a veszedelmet?

Magunk mögött hagyjuk Szigligetet. Viszont nem kötelező, hogy túránk minden szakaszán félmedencényi utat tegyünk meg. Pláne, ha nincs szél. Most is ezzel a helyzettel állunk szemben. Leheletnyi fuvallattal csúszunk be az öböl közepéig – egészen a műszeres cölöpig – ahol némi délies légmozgást lelünk. Ennek jóvoltából, ebédidőre elkecmergünk Badacsonyig. Pedig csak a szomszédban leledzik.

Minden alkalommal jelentős eseménynek számít, amikor Keszthelyre érkezünk. Ez ugyanis túráink legtávolabbi állomása. És a „fordulópont”, jelezve, hogy a félidő letelt. Innen már csak visszafelé vezet az út. Tetszik, vagy sem, az idő nagyúr. Könyörtelenül telnek a napok.

De bele ám! Végre. Elmúlni látszik a vírusőrület, csökkennek a „korlátozások”, gyűlnek a nyaralók, telnek a strandok és a kocsmák. Lazul a fegyelem rendesen – baj ne legyen belőle –. Mi is folytatjuk túránkat. Belecsapunk a közepébe.

Bizony, az első része el is illant. És még valójában nem is túráztunk a Balatonon. Igazán nincs mentségem rá. Most viszont, annyi nehézség és balszerencse után, azért is nekiindulunk virtuális körutazásunknak. Lássuk tehát, hogyan élte túl szeretett tavunk az elmúlt hónapok tilalmait.

Bessenyei György (1746 körül - 1811) megindító szavait idézem záró írásom címében. Elérkeztünk túránk utolsó napjához. Mi férhet még bele? Nem sok. Minél többet látok e csodálatos tájból, annál inkább érzem, hogy még mennyi szépség marad rejtve előttem

Az efféle verőfényes napot a Jóisten is túrázáshoz teremtette. Induljunk hát neki! Olyan területre hatolunk be, ahol még sohasem jártunk. Elővesszük a hajózási térképet, bekapcsoljuk a GPS berendezést, és uccu - neki fakereszt!

„Napsugárban, holdsugárban, Bús-fekete éjszakában. Vérözönben, sártengerben Aludj Hunia királya! Napsugárban, Holdsugárban, Kéklenyércnek Szentvasában, nyugodjon a Gilgames-vér csillaga! Kihez felért rabszolgának, sóhajtozó gályarabnak, keresztekre felfeszítettek jajszava!”

Hosszú éjszaka tespedt nyakunkba. A tavaszt partra vetve, tilalmak közé kényszerítve, jórészt lakásunk börtönébe zárva vészeltük át. Vajon túl vagyunk rajta? Csak remélni tudom, biztosan hinni nem. Viszont most, dacára a fenyegető viharoknak, alaposan megkésve, de azért is nekiindulunk idei első túránknak.

Nem tudom milyen lehetett ostrom után kijönni az óvóhelyről, de az tuti, hogy a háborús népek nem ott folytatták, ahol békeidőben abbahagyták. Sántít a hasonlat, mert az otthoni karantén mégis csak egy komfortzónán belüli állapot, a romeltakarítás csak átvitt értelemben vezet vissza a megszokott rutinba, de vajon átvezet-e?

Meg a darázsfészek is felbolydult. Bár lehetett rá számítani, tavaly is mondogatták. Sokunk számára mégis döbbenetet keltett. Persze, az indulatok elszabadultak, nem is alaptalanul. Nézzük hát a tényeket, és törjük a fejünket. Lehet itt tenni egyáltalán valamit?

Annyi, hogy sose fogy el. Van, amelyeket kőből építettek, és akad, amit a sors szeszélye sodort nyakunkba. Hiányoztak, mint „sárgaláz a lepratelepen”. Némelyiket elkerülhetjük, mások viszont, egyszer csak a fejünkre szakadtak. A türelem és az önfegyelem szabadíthatja le megfeneklett hajóinkat.

Tudja valaki? Szerintem maga a „Vén Kaporszakállú” sem volna képes megmondani odafentről. Jó pár hajó már ringatózik, de minek, hiszen gyakorlatilag – rövid kőröktől eltekintve – értelmetlen kifutni. Kirándulni, máshol kikötni, uram bocsáss éjszakázni szinte lehetetlen. A RHEA még parton pihen. Ki tudja, hogy meddig alussza még téli álmát.