… Irigyeknek békességet, Adjon Isten minden jót, hazug szájba igaz szót. Hontalannak menedéket, éhezőknek eleséget, tollat író kezébe, pulyát asszony ölébe. Legényeknek feleséget, szegényeknek nyereséget, áfonyát a havasra, pisztrángot a patakba. Istenhitet a pogánynak, hű szeretőt a leánynak, szép időben jó vetést, szomorúknak feledést. Sarkvidékre hideg telet, az árváknak jó kenyeret, fegyvereknek nyugalmat, szelíd szónak hatalmat. Betegeknek egészséget, fuldoklóknak reménységet. Vitorlának jó szelet, napfényből is öleget. Jó lövést az ordasokra, nyíló ajtót vaskapukra, vándoroknak fogadót, Isten adjon minden jót!

Át bizony. Méghozzá nem is akárhogyan. Sikeresen, jókedvűen, tele optimizmussal. Szebbnél-szebb programokkal, eseményekkel, bulikkal, versenyekkel. Szigligeten karácsonyfát állítottak a tóba, meg tömegesen fürödtek is a jéghideg vízben. Egészségükre!

A tél mindig más és más arcát mutatja. Gyakorta még januárban is hullámzik a tó szürkére vadult tajtékzó vize, máskor napfényben szikrázó jég takarja és a korcsolyázók vidám zsivajától hangos. Ugyan ki fia – borja merészel ilyenkor vitorlázni?!

Jött értem a fekete hajó, Jött értem fekete vizen. Álom-királyfit, vitt tova vitt, Moslék-országnak mentiben -, Fekete hajó, fekete vizen. (Vetette papírra Karinthy Frigyes 1912-ben írt művében.)

…, oh magyar! Ádáz Erynnis lelke uralkodik, s a föld lakóit vérbe mártott tőre dühös viadalra készti."(Berzsenyi Dániel 1807). Vajon miért jutnak eszembe e sorok? Harcoljunk egymással végkimerülésig? Kell ez nekünk? Nem volna jobb békességben összefogni, közös értékeink megőrzése mentén?

Ez is elérkezett! Nálunk hagyomány, hogy a szezontól egy kurta túrácskával veszünk búcsút. Méghozzá olyan formában, miszerint a Rhea kapitányai szállnak hajóra, és megcélozzák az „ország kocsmáját”, hogy a teljesség igényével látogassák végig kedvenc borozóikat, majd keservesen berúgjanak. Rajta hát!

Merlin hajónaplóit ugyan mindig örömmel olvastad, és már rég vitorlát bontottál volna, hogy nekivágj a Balatonnak, csak épp nem tudtad eldönteni, merre indulj, hol mit érdemes megnézni, megkóstolni, meglátogatni - itt az ideje, hogy bevedd hajóval a tavat!

Október és november. Két testvér? Inkább tűz és víz. Az előbbi még lehet napos, langyosan meleg, míg az utóbbi inkább borongós, hideg jellemzőivel terhelt. Ezüstösen csillogó dértől ékesek a fűszálak, a köd pedig igen gyakran, csupán délire hajlandó felszállni. Októberben még hallani a fű között rejtőző sáskák ciripelését, és látni a beléjük kapaszkodó harmatcseppektől sziporkázó pókhálókat. Apró csemeték indulnak kalandos légi útjukra, népiesen „ökörnyálnak” nevezett hosszú fonalakon. A szellő, nagy magasságokba és sok kilométer távolságba ringathatja őket.

Nyúlós takony a világ. Ráadásul jég hideg. A köd bekúszik a legjobb hajósruházat nem létező résein is, bőrünkig hatol, elgémberíteni testünket, lelkünket. És a kokpitben futkosni vagy tornászni nem igen lehet. Csak dermedten kucorogni, dideregni, s továbbá tűrni, ahogyan hízott vízcseppek tömege hullik fejünkre a vitorla aljáról. Szóval remek. Mi több: csodálatos. Imádjuk! Induljunk hát neki!

Gusztusosan gőzölög a reggeli forró tea. Isteni érzés markomban tartani a bögrét. Hűvös van, és a fedélzet csurom lucsok. Lehet törölgetni. Kortyolunk egy kávét. De jól esik! Életmentés. Talán segít a napocska. A tó vize, mint az olaj. Talán lengedez valami szellő, csak nem ér a felszínhez. Nézzük meg, induljunk neki, mi bajunk lehet. Még el is juthatunk valameddig. Ez bizony már nem nyár. Ősz úrfi beköszöntött!

Tombol a kánikula, még éjszaka is szenvedünk a fülledt kabinban. Alkonyat után temérdek árvaszúnyog keserít meg minden vízen töltött pillanatot. Szeretett tavunk olyan meleg, mintha fürdőkádba merülnénk. Élvezzük hát ki az utolsó órákat, hiszen pár nap távlatában hidegfront és lehűlés várható. Elkerülhetetlen a búcsú.

Vészes gyorsasággal fogynak augusztus havának napjai. Keletnek fordítjuk tehát hajónk orrát. Túlságosan azért nem sietünk, hiszen a visszaút ugyanolyan hosszú, mint az oda. Reméljük, tartogat számunkra még pár élményt. Lássuk csak.

Augusztus múltával a búcsúzó nyár és a közelgő ősz ölelkezik egymással. Szelídül a kánikula, puhulnak a fények, pasztellba facsarodnak a színek. Még zöldellenek a fák, temérdek a virág, de különösen a mezei utak mentében szürke por lepi be a piros, sárga, kék szirmocskákat. A szőlőhegyen megszólaló tücskök szomorkás ciripelésükkel mintha a búcsúzó nyarat siratnák.

Bizony, még sokfelé. Idáig, belekóstoltunk a középső medencébe, majd visszaugrottunk a „mesés keletet” bejárni. Ezt valamilyen szinten meg is tettük (a „no sailing” eredményei alapján fizetőssé lett kikötők kivételével). Most Földvárról indulunk tovább, hogy a hátralévő pár napban elérjük a „leg nyugatibb sarkot”.

Ha már Tihanyba hozott a kíváncsiság, menjünk tovább a „mesés kelet” felfedezésére. Legalábbis addig, ameddig megcsonkított lehetőségeink megengedik.

Ragyogva tündököl a nap, a rezzenéstelen kék égen nyoma sincs egyetlenegy felhőnek sem. Fonyód öreg házai közt egy magas oszlop tetején álló fészkükön egymást váltja a gólyapár, hiszen három fiókájuk követeli az eleséget. Szóval nyár van, most már igazán. Induljunk hát a túrára. Hátha valami – szerintem – valódi nagy szenzációba botlunk.

Beköszöntött a nyár, tombol a kánikula. Megteltek a strandok is, ahogyan az a főszezonban szokásos. És olyat láttam, amilyet még soha az életemben. Gépi erővel meghajtott szörfdeszkaszerű képződmény. Siklik a tavon, spriccel a víz. Na, halljátok? Én pedig csak nézek, mint az okos kutya.

…zavaros, bölcs és nagy volt a Duna. Megindítóak József Attila gondolatai. Na, igen, a Duna. Nagy nemzeti kincsünk. Hatalmas és gyönyörű. Valamint rengeteg sebből vérzik. Hagyjuk heverni parlagon? Alig-alig túrázunk rajta. Nincsenek kikötők. Vagy mégis akadnak? Elkelne valami tájékoztató jellegű, de pontos lista arról, hogy hol tudunk éjszakázni. Most ugyanis efféle (még) nincs. Én sem vállalkozom rá, hogy hirtelenjében megalkossam. De egy virtuális víziót azért felvillantanék!