Csak egy - két kilométer Vonyarcvashegytől. A kezdetben éppen hogy lengedező déli szél fokozatosan erősödik, és nyugatiasodik. Imádom ezt az ezüstös csillogást, ami a júniusra és a július első felére jellemző. Üde, friss, tele élettel és optimizmussal. Még a nyár közepén járunk, messze a „vég”.

Nosza rajta, hát fedezzük! Isten velünk, ki ellenünk, a szél megint segít. Nem is kicsit, hiszen bő északi dagasztja a vitorláinkat. Olyan harminc – negyvenes. Nem több és nem kevesebb, ideális „túraszél”. Átlósan hasítjuk a Balaton legnagyobb öblének vizét. Hamar el is érjük a közepét. Itt aztán érezhetően csökken az ereje és „foltosodik”. Sebaj, legalább megcsodálhatjuk a mérőtornyot. Mi tagadás, alaposan elintézték a sirályok.

Villog ám a másodfok kitartóan. Sebaj. Tudjuk, hogy egyre csökken a veszett északi. Első reffsoron a grósz, fenn a normál fokk. Hasítunk rendesen. Ránk is fér, hiszen csak késő délután tudtunk elindulni. Valahogy nagyon muszáj volt! Mert szép – szép az a bizonyos „mesés kelet”, meg csak két röpke hét telt el hazatértünk óta. De akkor is visz a vérünk. Haladéktalanul ki kell futni! És irány a vöröslő nap, következzék a délnyugati medence – számomra csak ez az igazi, a kedvenc -.

Tombol a vihar egész éjjel. Hol jobban, hol kevésbé, jeges eső püföli a fedélzetet. Még szerencse, hogy a hajó stabilan áll, csak az árbocot érő löketektől billen néha, nem is olyan kicsit. Sebaj, imádom ezt is. Aki nem szereti, az maradjon otthon a fenekén és nézze a sorozatokat. Úgy kell neki.

Uccu, neki fakereszt! Szikrázó nyári reggelen fut ki a RHEA, temérdek hajó társaságában. De míg a többiek a Pünkösdi Regatta rajtvonalánál sorakoznak – festői látványt nyújtva – orrukat Keszthely felé fordítva, mi az ellenkező irányba indulunk. Régi szokásunk a „mesés kelet” bejárásával indítani a túraszezont.

Jócskán kitavaszodott, immáron másodszor. Hála az égnek, hurrá, vidáman elénekelhetjük, hogy „tavaszi szél vízeet áraszt, virágom viirágom” . Vagy azt, hogy „csavaros a - csavaros a disznó … stb.” Ez rendben is van, viszont hiába vagyunk túl az első szezonnyitó kirándulásainkon, ha eddig igazán nem tettük meg, „hát jobb későn, mint soha” címszóval, igen csak esedékessé vált szeretett sajkánk górcső alá vétele. Meg úgy általában, soraink rendezése.

Edmond Rostand szerint valahogy így. Vagy mégsem? Tudja a pék. Mert ugye megkezdődött a szezon. No de mikor? És mivel? Vagy mikor zárult a tavalyi? Tán azzal, hogy – ó boldogtalan nap – partra vetettük a hajót és elcsomagoltuk téli pihenőjére? Meglehet. A legtöbben így tettünk október második felében. Aztán a balsors még levitt Földvárra harmincegyedikén is. Süket szürkeség, sehol egy teremtett lélek, üresség, kihaltság, minden csukva.

Tyúkot vettem a vásárban …. – hát nem vettem -. Meg mást sem igen. Viszont láttam és hallottam sok csodát. Pár dolog alaposan megváltozott az eddigiekhez képest. Már a belépésnél feltűnt, hogy alig lézeng egy – két érdeklődő. Ja, ez most a szakmai nap – gondoltam -. Sebaj, talán könnyebben válthatok szót a kiállítókkal. Ez végül így is lett.

Nosza rajta, fogjunk is hozzá íziben! Így lehet megmenteni szeretett tavunkat! Kitalálták ám a tudósok. Hurrá! Meg is írta egy, a balatoni programok tippjeivel foglalkozó remek oldal; „Megtalálták a mentőövet a Balatonnak”. Döbbenetes! De ne tessék megijedni! Ugyanis határozott véleményem, sőt, meggyőződősem szerint ez bizony egy jó nagy HOAX! Egy gigantikus kacsa!

Bé fogok rúgni! Mint állat! Szilveszter éjjelén, ez akár tipikusnak is mondható. Lesz ám habzsi-dőzsi is. De előbb tekintsünk csak át valamit!

Hangulatos videót kaptunk Merlintől a Rhea 2016-os szezonjáról.

De még hogyan. Október elejéig nyár, aztán semmi. Azaz, hogy valójában randa, korai tél. Pedig még tervben volt úgy ötnapnyi csavargás. Na, ennek annyi lett. Szemerkélő eső, hideg szél. Közelébe nem eresztett a víz. Semmi szépet nem tartogatott az ősz. Nem is volt. Pedig talán az egyik legszuperebb szezon is kikerekedhetett volna. Így viszont maradok a „jó közepesnél”. Pedig milyen szépen indult.

Fogy bizony. Az óra könyörtelenül falja a perceket, egyik nap pereg a másik után. Észre sem vesszük. Vagy csak nem akarjuk? Tegnap még zajos tömeg, móka, vigadalom, kacagás. Ma reggelre, mintha elvágták volna. Kiürült Badacsony. Ragyogó napsütésben kortyoljuk a reggeli kávét a kokpitban, miután vagy három törölközővel sikatoltuk szárazra. Legalábbis elfogadhatóra. És nicsak, mintha a „huncut hegy” tetején is felhőcske tespedne. De jó, mert már oszlik, felszáll, volt, nincs. Ez még biztos nem az ősz jele, ugye?!

Három hajó gyulladt ki a balatonföldvári kikötőben csütörtök hajnalban.

“Volt valamikor egy régi szép világ, Akkor élt apám, dédapám, s nagyapám, Tették a dolgukat, nem kérdeztek semmit, Tudták az életet, jó volt magyarnak lenni!”

Ragyog a nap, tombol a szeptemberi nyár. Ki látott már ilyet?! Enyhe északnyugatiban sétálunk a keszthelyi öbölben, persze visszafelé keletnek. Megkerüljük a vízisí pályát, lefényképezzük a Halászkápolnát Vonyarcvashegyen. Györöktől megkíséreljük egyenesen az átkelést a Balaton legnagyobb benyúlásán. Először úgy tűnik, hogy soha nem lesz vége, de a sors kegyes. Kicsit frissül a szél, nyugatiasodik is.

Szép ez a nyár. Forrón ragyog a nap, huszonnégy fokos a víz, enyhe északi lengedez, és közelítjük túránk legtávolabbi állomását. Szavunk sem lehet. Reggel viszont csurom lucsok volt a fedélzet. Jó ideig itatgattuk, törölgettük, hogy le tudjunk ülni, megreggelizni. Még a forró tea is jólesett. Rég láttunk ilyen bőséges harmatot.

… már lehet Balatonfegyvesre menni, mondották. Több se kell, derítsük fel. Annyi a keleti, hogy sose fogy el, tajtékzik a Balaton hosszában, Szigligetről pillanatok alatt átrepít az oldalszél. Keressük a kikötőt veszettül. Hiába tudjuk megközelítőleg a helyét, meg láttuk is az építkezést nem egyszer (például a Hordó borozó teraszáról), de a vízről teljesen más. Olyan „jellegtelenül sima” a part látképe, hogy teljesen beleolvad.