„Április Április, ó, Április, Minden csínyre friss! Faun-bokáju, vad suhanc, Újra itt suhansz!...”

De még mennyire! Előző cikkemben ugye kitaglaltuk, hova és hogyan mehetünk. Azaz, szeretett szolgáltatóink mi mindent tesznek meg azért, hogy mi minél kellemesebben élhessünk kedvtelésünknek (a bepengetett súlyos aranyakért mit kapunk cserébe). Ez, ugye adott, kezdeni nem tudunk vele semmit – legfeljebb hőzöngünk.

Megérkeztek végre a pontos, kimerítő válaszok azokra a keservekre, melyeket a vásárról szóló újságcikkemben https://porthole.hu/cikk/11730-vasar-vasar-zsibvasar rögzítettek szerint zúdítottam a szeretett szolgáltatónk nyakába.

Induljunk ki abból, hogy idáig minden a legnagyobb rendben történt, mondhatni „ideálisan sikerült”. Az éves, nyaralásra szánt szabadságunkat az általunk kiválasztott időpontra kaptuk meg, hajónk is lett ugyanakkorra, méghozzá olyan, amilyet szerettünk volna. Hurrá! Akkor hát hogyan tovább?

…sárban dagaszt a veréb… cseng valahogy így – kicsit megcsavarva - Varsás Frici barátom költeménye. Még ugyan tartják magukat a roggyant hófoltok, de óhatatlanul, rohamléptekben közelít a tavasz. Röpke napok múltán elérkezik a pillanat: „Jobb betenni, mint kivenni!” (mármint a hajót a vízbe, mielőtt még bárki másra gondolna.)

„… özönlik a nép oda”, ahogyan a nóta szól. Hát, mi tagadás, ide aztán nem nagyon. A Budapest Boat Show „G” pavilonnak, az étterem melletti sarkába eldugott standunkról szemlélem a látványt. Ilyen félreeső helyre még sohasem kerültünk. – Teremtett lélek nem jár majd erre – morfondírozok magamban -.

Elmúltak az ünnepek, januárra perdült a naptár. Bizony – idén ugyan csak hébe-hóba – fagyos reggelekre ébredhettünk. És ha nyomokban is, de a hófelhők is megérkeztek. Ne feledjük a régi népi bölcsességet, miszerint „a kutya nem eszi meg a telet”. Bedurranhat még a február, sőt, a március eleje is.

Elmúlt a Karácsony, a Szilveszter is. Január közepe felé – pláne ilyen téli tavaszban – kezdenek jelentkezni az „elvonási tünetek”. Fülemben cseng, elmémbe tolakszik a hullámok csobogása, vitorlák suhogása, csörlők kerepelése. Meg még sok minden más. Mi, vízenjáró népek, bizony effélék vagyunk. Kár tagadnunk, rabjaivá lettünk a víznek. Csoda?

Szomorú, kifosztott képet nyújtanak a késő őszi mólók. A pár hete még sétálók zsivajától hangos partokon már csak néhány „bősz” horgász gubbaszt, vaskos kabátokba mélyülve, vagy seszínű pokrócokba csavarva. Múltba veszett a nádi madarak kirik – kirik – krakrakja, a rigók virtuóz füttye.

Nézem jobbról, balról, elölről, hátulról. Szólnom kéne valami okosat róla. Vagy örvendezni, rajongani, éljenezni, hálálkodni? Netán megmondani a tutit? És ki a rákot érdekli ez az egész. És mi közünk hozzá? Nem igazán tudom. Sőt, halványlila fogalmam sincs!

A fűnek, a fának, a boldognak meg a boldogtalannak. Nekik, négyüknek. Ők pedig általában olyan személyek, akiknek semmi közük a dologhoz. Nem is kerülnek konfrontációba, de még kapcsolatba sem, bármiféle vízi építménnyel.

2005.04.21. 14:49 egy rendkívül jeles időpont. Miért is? Menjünk kicsit még vissza az időben. Persze akkor is túráztunk. Jártunk erre–arra, ettünk itt is, ott is. Volt, ahol nagyon meg voltunk elégedve, másutt elfogadhatónak tartottuk a dolgokat, persze akadt olyan is – szép számmal – , ahol komoly kifogásaink merültek fel.

Bizony ki! Először is pár dolog Keszthelyen. A „nagytúrán” szeretett városunkra elég kevés idő jutott. Vagy a látnivaló volt túl sok? Mindegy. Most ismét odapillantunk.

Alig lengedez valamicske, úgy északról. Forgolódik, meg – meg áll, feltámadgat. Nagy kérdés, hogy meddig jutunk. Persze szeretnénk minél messzebbre. Persze „még a kormányos gatyáját” is felhúztuk, hátha fog némi fuvallatot. Azért haladgatunk.

Reggel jó sokáig lustulunk. Már igencsak magasan jár a nap, mire nagy nehezen összeszedjük magunkat és kifutunk a tükörsima vízre. Hol innen, hol onnan támad némi „bríz”, amivel éppen csak tartható a „kormányzási sebesség”. Nagyokat fürdünk, ugrálunk, és hosszúlépést kortyolunk. Nem sok köze van a vitorlázáshoz, de elvagyunk. És még így is, jócskán ebéd előtt Lellére érünk.

Bőséges reggelit követően, időben elhagyjuk Badacsonyt. A RHEA raktere tele van feltöltött hordócskákkal – ahogyan az illik -. Két vizes flakonban is hozunk (a savanykásabból), legyen miből fröccsöt gyártani a hátralévő napokon. Ez ugye létkérdés ebben a hőségben. Stabilan húz a délnyugati, szépen haladunk.

Bizony elérkezünk túránk fordulópontjához. Idáig tart szeretett tavunk, tovább menni nem tudunk. És a rendelkezésre álló időnknek is elillant a fele. Sebaj, még egyszer ennyi hátra van. Ezzel okosan kéne sáfárkodni. De hogyan? Árgus szemekkel lessük az időjárás előrejelzését. Délutánra ismét csak heves hidegfront várható. Méghozzá elég nagy, tehát még a holnapi napra is marad. Jó lenne tehát olyan helyre érni, ahol ismét két napra való látnivaló akad. Például Badacsony.

Csak egy - két kilométer Vonyarcvashegytől. A kezdetben éppen hogy lengedező déli szél fokozatosan erősödik, és nyugatiasodik. Imádom ezt az ezüstös csillogást, ami a júniusra és a július első felére jellemző. Üde, friss, tele élettel és optimizmussal. Még a nyár közepén járunk, messze a „vég”.