Ragyog a nap, tombol a szeptemberi nyár. Ki látott már ilyet?! Enyhe északnyugatiban sétálunk a keszthelyi öbölben, persze visszafelé keletnek. Megkerüljük a vízisí pályát, lefényképezzük a Halászkápolnát Vonyarcvashegyen. Györöktől megkíséreljük egyenesen az átkelést a Balaton legnagyobb benyúlásán. Először úgy tűnik, hogy soha nem lesz vége, de a sors kegyes. Kicsit frissül a szél, nyugatiasodik is.

Szép ez a nyár. Forrón ragyog a nap, huszonnégy fokos a víz, enyhe északi lengedez, és közelítjük túránk legtávolabbi állomását. Szavunk sem lehet. Reggel viszont csurom lucsok volt a fedélzet. Jó ideig itatgattuk, törölgettük, hogy le tudjunk ülni, megreggelizni. Még a forró tea is jólesett. Rég láttunk ilyen bőséges harmatot.

… már lehet Balatonfegyvesre menni, mondották. Több se kell, derítsük fel. Annyi a keleti, hogy sose fogy el, tajtékzik a Balaton hosszában, Szigligetről pillanatok alatt átrepít az oldalszél. Keressük a kikötőt veszettül. Hiába tudjuk megközelítőleg a helyét, meg láttuk is az építkezést nem egyszer (például a Hordó borozó teraszáról), de a vízről teljesen más. Olyan „jellegtelenül sima” a part látképe, hogy teljesen beleolvad.

Nosza rajta, hát lássuk. Szerényen lengedez a „tiszta északi”, csak le ne punnyadjon teljesen. Ilyenkor, nyár derekán hajlamos rá. Fújdogál, aztán forgolódik, elkezd foltosodni a víztükör, majd behorpadnak a vitorlák és annyi. Nagy magyar tarka nulla. De most szerencsénk van, a móló sarkáig, még tűrhető szinten, éppen hogy kitart. Áldom a frissességünket, miszerint reggel nyolckor neki veselkedtünk.

Verőfényes reggel virrad ránk, búcsút intünk Almádinak, és friss széllel suhanunk keletnek. Szinte percek alatt érünk szeretett tavunk csücskébe. Rekkenő hőség lévén, még pár loccsanás, majd kikötés.

Na, végre! Annyi akadály, gond, baj után a kék, karcsú hajó siklik a friss júniusi szélben. Irány a keleti medence. Lett ám itt felfedezni való. Persze, hogy az újonnan épült kikötő az első célpontunk.

Na jó, ne rohanjunk már ennyire! Csak lassan, okosan. Kezdeném inkább azzal, hogy akadt egy hölgy, aki „Arra gondoltam” – ot szólott nemrég a sailing.hu-n, aztán folytatta a Porthole-on a Kishajósok, evezősök és elektromos hajósok figyelmébe!!! című cikkel. Engedtessék meg nekem, hogy kicsit utána nézzek, ki is az, aki így belecsapott az „alacsonyvizű lecsóba”.

Nagyjából egy éve jelent meg itt, a Porthole-on Merlin (Gelencsér György) „A csónak, az csak úgy volt…” című írása. A szerző kiválóan, saját emlékeire alapozva és olvasmányosan összefoglalta az 1800-as évek végétől a balatoni „könnyen elérhető” vízi élményszerző ladikozásnak az alakulását, majd a lassú kiveszését.

Hogy volt ám itt Boat Show, méghozzá jubileumi. Ez aztán mindennek a „csimborasszója”! A szervezés „non plus ultrája”! Lett is csődület akkora, hogy több se kellett. Autóval aztán se ki, se be. Jó másfél óra várakozás a parkolóban, majd ácsorgás a közúton. Szépen sorban, türelemmel, a BKV buszokkal együtt. Teljes csőd.

Ülök az ablakpárkányon, bámulom az esőáztatta kertet, amint elnyeli a rideg szürkület. Undok állhatatosságával kúszik lelkembe, telepszik szívembe, fonódik nyakamra. Korom sötétben indulunk, érkezünk. Hű, de nem szeretem dolgok ezek.

Legalább is nekem. Októberünket, úgy ahogy volt, elvitte az ördög. Eső, veszett szél, hideg. És még dolgozni is kellett – miféle „kispolgári csökevény”-! Hiába vártuk az „idősebb hölgyek nyarát”. De most, így a végén, még beugorhat pár szép nap. Uzsgyi kifelé, kezdődhet a búcsútúra.

Jön a vihar, tajtékja ében, haragos bírák feketében, villámok szelnek át az égen.

Még szerencse, hogy lengedez némi nyugati.

Kedvenc tavamat szelni, számomra mindig a csúcs.

Jókai Mór örök érvényű mondatai jutottak eszembe. De ne szaladjunk előre.

„… Melyen hold nyugszik, és álom terem.” Juhász Gyula utánozhatatlan szavai csengenek fülemben. S ahogy visszagondolok túránk második napjára, valóban: a Tisza páratlan és egyedülálló.