Na jó. Alig kéthete értünk vissza a középső és nyugati medence körbejárásából. Csak nem bírunk a fenekünkön maradni, vagy a strandon dagonyázni a huszonhét fokos vízben. Visz a vérünk. Pláne, ha fúj a szél. A keleti medencét későbbre tervezzük, így ugyanazon az útvonalon hajózunk, mint legutóbb. Megkíséreljük pótolni azt, ami a múltkor kimaradt. Hiszen temérdek a látnivaló szeretett Balatonunk környékén.

Süvítő északi széllel érkezett a tél. Alig láttunk az arcunkba csapódó hópihéktől. Azután hideg, de csendes napok következtek. Kijutott az ónos esőből is. Mostanság szinte tavaszi meleg van, szemerkélő égi áldással kísérve. Kapott a vízből Balatonunk is bőven. Jól meghízott. Száztizennyolc centiméter. Hurrá! Hajózni, kirándulni nem lehet, munkálkodni viszont igen. Most van ideje az építkezéseknek.

…aztán mindennek vége… stb. Még csak az kellene! Maradjunk annyiban, hogy a nyári vitorlázási szezonnak közeledik a befejezése. Elérkezik a késő őszi „ködös tekergés”, majd a Hidegen Légió téli egyhetes, többhajós túrázása. Remélhetőleg. De ez a jövő zenéje. Számunkra a meteorológia még négy meleg, kezelhetően szeles napot jósol. Induljunk hát a búcsú kirándulásra!

Sajnos, csak délután. Elillant a délelőtt mindenféle apró szerelés, pakolás ügyekkel. A szél persze gyakorlatilag nullára redukálódott. Néha a motort kellett segítségül hívni a tekintetben, hogy egyik szellőfolttól átcsússzunk a másikhoz. A középső medencét megcélozván, a déli part mentén araszolgatunk méterről – méterre.

Csupán szürke semmiséget látni a helyén! Valahogy nem vonz az, hogy kifussunk a vízre. Megvárjuk, hogy átsöpörjön rajtunk a fergeteg, azután sétálunk kicsit Földváron. Vajon, hogy áll az új kikötő építése?

El nem hinnétek, hogy mennyire utálom azokat az újságcikkeket, amelyek tele vannak mindenféle adatokkal, érthetetlen számokkal, megfejthetetlen értékeket taglalnak és hasonlítanak össze. El nem olvasom. Most mégis kénytelen vagyok ilyet körmölni. Tegyük végre tisztába: Hány egyedet is számol a hajósok falkája, mennyien szeljük a Balaton vizét?

„… jól vigyázz a szívedre, ne menj, ne menj a Boszorkány-szigetre! Odajár a szegedi lány valahány, ott ragad rá a boszorkány tudomány.” Bölcs tanács, az szent! Ennek figyelembe vételével, vízitúránk folyamán, azért kockáztassuk meg Szeged városában a megállást. De hogyan, miféle lehetőségünk kínálkozik arra, hogy itt töltsünk pár napot?

… szendereg a város, melyről mind tudjuk jól, Tápéval határos. Azaz, mit is mondok, csak szendergett volna, ha arra nem téved pár kóbor poéta. Marie Marel sorai jutnak eszembe, amint nagy nehezen, mindenféle építkezések és útlezárások közepette végre betekergek a Vitorláskikötőbe.

Olaj hőmérsékletek rendben, motorpróba! Hibátlanul, egyenletesen jár. Biztonsági öveket bekapcsolni, fülhallgatókat ellenőrizni! Jól halljuk egymást. Fékszárnyat tíz százalékra! Megtörtént. Egyes pálya szabad, kigurulunk a startra. Légtér szabad, felszállásra engedélyt kapunk. Teljes sebességgel előre!

Már kora reggel foga van a napnak. Szerencsére valamicske délkeleti fuvallat azért lengedez. Kisurranunk Siófokról és megcélozzuk a túlpartot. Bár szombatot írunk, a medence szokatlanul üres. Ja, még javában folyik az „alig szeles” Kékszalag, melynek mezőnye még a nyugati vagy a középső medencében andalog.

Hétágra tűz a nap, a szellő alig rezdül. Június utolsó napjaiban járunk és tombol a nyár. A hőmérő majd eléri a negyven fokot, a tó vize pedig a huszonnyolcat. Inkább nevezhető strandidőnek, mint vitorlázónak. Még a „kormányos gatyáját” is felhúzzuk az árbocra annak érdekében, hogy hajónkat mozdulásra bírjuk. Be szeretnénk járni azokat a helyeket, amelyek eddig kimaradtak a középső és nyugati medencékből.

Sötét talapzatú fellegtornyok úsznak az égen, süvít az északnyugati. Eredetileg is városnézést terveztünk, hiszen még csak ma délben érkeztünk. Lássuk, mi a helyzet Keszthely nemes városában.

Petőfi Sándor csodálatos gondolatával indítom írásomat. A vírus mizéria fogságából kikeveredve vághatunk neki a „mesés kelet” felfedezésének. Hű, de vártuk már ezt a pillanatot! Lássuk tehát, hogyan éled fel a keleti medence karanténba és korlátozásokba béklyózott lázálmából.

Az újév elején délelőttönként keményre fagyott talajon járunk. Az ólomszürke fellegekből bármikor szállingózni kezdhetnek a fehér hópihék. Viszont, ha a nap erősködik, hogy áttörje a borút, kápráztató fényjátékot varázsol elénk, a visszamaradozó köd segedelmével.

Amint távolodik a nyár, úgy rövidülnek a nappalok és nyúlnak hosszabbra a sötét éjszakák. Az október még néha a nyárutót idézte, a november viszont a rideg tél leheletét fújja. Már nem igazán kelti az aranyló ősz érzetét. Tetszik vagy sem, az idei hajókázás most már igazán véget ért.

Minden alkalommal jelentős eseménynek számít, amikor Keszthelyre érkezünk. Ez ugyanis túráink legtávolabbi állomása. És a „fordulópont”, jelezve, hogy a félidő letelt. Innen már csak visszafelé vezet az út. Tetszik, vagy sem, az idő nagyúr. Könyörtelenül telnek a napok.

De bele ám! Végre. Elmúlni látszik a vírusőrület, csökkennek a „korlátozások”, gyűlnek a nyaralók, telnek a strandok és a kocsmák. Lazul a fegyelem rendesen – baj ne legyen belőle –. Mi is folytatjuk túránkat. Belecsapunk a közepébe.

Bizony, az első része el is illant. És még valójában nem is túráztunk a Balatonon. Igazán nincs mentségem rá. Most viszont, annyi nehézség és balszerencse után, azért is nekiindulunk virtuális körutazásunknak. Lássuk tehát, hogyan élte túl szeretett tavunk az elmúlt hónapok tilalmait.

Hosszú éjszaka tespedt nyakunkba. A tavaszt partra vetve, tilalmak közé kényszerítve, jórészt lakásunk börtönébe zárva vészeltük át. Vajon túl vagyunk rajta? Csak remélni tudom, biztosan hinni nem. Viszont most, dacára a fenyegető viharoknak, alaposan megkésve, de azért is nekiindulunk idei első túránknak.

Ez is elérkezett! Nálunk hagyomány, hogy a szezontól egy kurta túrácskával veszünk búcsút. Méghozzá olyan formában, miszerint a Rhea kapitányai szállnak hajóra, és megcélozzák az „ország kocsmáját”, hogy a teljesség igényével látogassák végig kedvenc borozóikat, majd keservesen berúgjanak. Rajta hát!